Kezdtem kínosan érezni magamat. Hogy miért? Én magam se tudom. Az autóban csönd honolt, ahogy apa az iskola felé száguldott velem. A száguldás kicsit túlzás, mivel csigalassúsággal haladtunk. Ehhez hozzá tartozik az, hogy apa rendőr. Forksba költözésünk első oka, hogy apám, Charlie Swan, megkapta ennek a kisvároskának a rendőrfőnöki posztját. Nem tudom mi lett az előző rendőrfőnökkel, de nem is érdekelt. Még mindig bosszús voltam, amiért erre a szörnyű helyre lettem ítélve.
Alig pár napja laktunk itt, de nekem már is hiányzott az arizonai napsütés. Annyira hideg volt, hogy a kabátom alá három pulcsit is magamra aggattam, de még így sem éreztem azt, hogy melegem lenne. Kedvtelenségemet fokozta, hogy ma volt az első napom a suliban. Fogalmam sincs, mi várhat rám és ez nem járult hozzá a jobb hangulatomhoz. Nekem egyelőre nincs saját autóm, de apa megígérte, mielőbb beszerez egyet, mivel az iskola nincs épp közel a házunkhoz. Az meg, hogy mindennap ő szállítson engem a rendőrautóján, elképzelhetetlen volt számomra. Így is elég ciki, hogy az első napomon kénytelen voltam engedni ebben, ha nem akartam egészen az iskoláig gyalogolni. Már pedig nem akartam. Közre játszott az is, hogy az eső irtózatosan szakadt, meg az is, hogy fogalmam se volt, merre van az iskola. Ezért nem volt más választásom. Hagynom kellett, hogy Charlie elfurikázzon rémálmaim színhelyére. Igen. Ahogy közeledett az első nap, annál többször szerepelt az iskola az álmaimban. Pontosan, mit álmodtam azt nem tudom, de arra még tudattalan is emlékeztem, hogy borzalmas volt. A kocsi kerekei csikorogva álltak meg.
−Ott az iskola. – mutatott apa maga elé. Egy óriási nagy tábla hirdette egy piros épület falára függesztve „Forksi Középiskola”. A szívem gyorsabban kezdett verni. Hát elérkezett a nagy pillanat. Remegő kézzel nyúltam a kilincs után. – Minden meg van? – kérdezte még apa, mielőtt kiléptem volna a szakadó esőbe. Némán bólintottam. – Jól van. Legyen szép napod! – nem tudom honnan gondolta, hogy ebben a szakadó esőben van esély arra, hogy szép legyen a napom.
−Neked is! – de csak ennyit válaszoltam és a kapucnimat a fejemre húzva kiszálltam az autóból. Amint becsaptam az ajtaját, Charlie elhajtott. Ő már ide költözésünk első napján dolgozott. Neki nem új a helyzet. Azon vettem észre magam, még mindig ott álltam, ahol apa kirakott. A ruhám kezdte magába szívni az esőcseppeket. Ezért gyors léptekkel a tanulmányi iroda felé vettem az irányt. Nem volt nehéz megtalálni. Az iskola mellett egy kisebb épület állt óriási betűkkel ráírva, hogy „Tanulmányi iroda”. Sebesen léptem be, mert a nadrágom kezdett vészesen a combomra tapadni.
−Miben segíthetek? – tekintett fel jöttömre a pult mögül a negyvenes évei elején járó, halántékán már őszülő nő.
−Isabella Swan vagyok. – mutatkoztam be illedelmesen. Értelem suhant át az arcán.
−Á! Már vártunk. Ide adnád az igazolásaidat? – a másik iskolában kiállított papírjaimra gondolt. Szó nélkül adtam át neki. – Rendben. Tessék, itt vannak a könyveid, az órarended és egy térkép, hogy el ne tévedj. – egész paksamétát tett elém. A könyveket bepakoltam a táskámba, de az órarendet és a térképet elől hagytam, hogy át tudjam tanulmányozni őket.
Eddig nem is olyan rossz. Gondoltam magamban, míg egy köszönöm kíséretében elhagytam az irodát. Ismét az esőben álltam és nem volt időm elgondolkozni semmin sem, azonnal az iskola felé vettem az irányt rohanó üzemmódba kapcsolva, mert már így is eléggé át voltam ázva. Még csak az hiányzik, hogy megfázzak. Megkönnyebbültem, mikor az iskola aulájába érve védve voltam az esőtől. Hangulatomat csak rontotta a szorosan testemhez tapadó vizes ruhadarabok nem éppen kellemes érzése. A kabátomtól és a pulóvereimtől megszabadultam, de a nadrágomat még se vethettem le magamról. Így kelletlenül nyitottam szét a kezemben lévő órarendemet és térképet, amiket nem tudtam teljesen megvédeni az elázástól. Szerencsére nem volt olyan vészes a helyzet, a betűk jól láthatóak voltak. Igyekeztem megtalálni az első órám színhelyét a térképen. A forksi gimibe igen kevesen jártak, összesen 357 fő. Mondhatni mindenki ismert mindenkit. Jól meg is bámultak már csak azért is, mert elég csapzottan néztem ki az átázott ruhámban. Jobban fel kellett volna készülnöm az itteni időjárásra. Estem gondolkodóba. Meg valószínű azért szegeződött minden szem rám, mert nem tudtak hova tenni. Számukra én voltam az új, az idegen, az ismeretlen, a kívülálló. Ettől a szótól kirázott a hideg. Nem voltam se beszédes, se barátkozó típus, de kívülálló azért még sem akartam lenni. És ezen a kinézetem egyáltalán nem segített.
−Szia! Segíthetek valamiben? – a hang irányába fordultam. Egy velem egy magas, szőkésbarna hajú, kék szemű fiú állt előttem.
−Nem tudom. Talán. – mondtam bizonytalanul és a térképre sandítottam. – A B13-as termet keresem. Ott lesz az első órám. – angol irodalom. Kezdésnek ez sem rossz. A kedvenc óráim közé tartozik. Imádom a romantikus történeteket, mint például a Rómeó és Júlia. Ez az egyik kedvenc irodalmi művem. Már milliószor olvastam.
−Minő véletlen – mosolygott rám. – Nekem is ott lesz órám. Ha szeretnéd, mehetünk együtt. – nem tudtam jó ötlet-e, hisz még be se mutatkozott, de kételkedtem abban, hogy egyedül még az óra kezdés előtt megtalálnám. – Mike Newton – nyújtotta felém a kezét, mintha olvasott volna a gondolataimban. Megkönnyebbülés futott végig rajtam. Már azt hittem, így névtelenül kell jó pofiznom vele. De azt azért be kellett ismernem, kedves srácnak látszott. Viszonoztam a kézfogást.
−Isabella Swan. – mutatkoztam be én is. Ki tudja, még hányszor kell majd elmondanom a nap folyamán.
−Tudom. – hajtotta le a fejét szégyenlősen. Hát persze, hogy tudja. Lehet még se kell annyiszor elismételnem a nevemet? Nem mindennap érkezhet új diák.
−Szólíts csak Bellának! Mindenki így hív. – gondoltam jobb, ha ezt mielőbb tisztázzuk.
−Rendben. – megálltunk egy fehér ajtó előtt, amire nagy sárga betűvel és számokkal fel volt tüntetve a B13. – Csak utánad. – nyitotta ki előttem az ajtót.
−Köszönöm! – mikor beléptem, minden szem rám szegeződött. Ettől kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem szerettem a középpontban lenni. De úgy látszik, ma ez elkerülhetetlen.
Mike nem bajlódott a bemutatásommal. Szépen elcaplatott a helyére, de előtte még bátorítóan rám mosolygott. Miért is bajlódott volna, hisz biztos úgyis tudja mindenki ki vagyok. Ekkor belépett a tanár. Még mindig nem mozdultam. A szemem megakadt egy olajbarna bőrű, barna hajú és szemű fiún, aki kíváncsi tekintettel vizslatott egy percre sem levéve rólam a szemét. Ettől még inkább zavarba jöttem, sőt azt hiszem még el is pirultam, amitől széles mosoly terült szét a száján. Csak végig kellett néznem magamon. Az ázott ruhámban nem lehettem valami szép látvány. A tanár kérdőn nézett rám. Majd rájött, mi tehetetlenségemnek az oka. Egyszerűen nem tudtam, hova üljek. Egyedül Mike-ot ismertem, de neki volt már padtársa, így szóba sem jöhetett, hogy mellé telepedjek.
−Isabella Swan, ugye? – kérdezte a tanár.
−Csak Bella. – javítottam ki.
−Rendben Bella. Én Mr. Berty vagyok. Amint látod, van pár hely, így oda ülsz, ahova szeretnél. – továbbra sem mozdultam. Mr. Berty kezdett kissé türelmetlen lenni. – Ülj az első padba Angela mellé. – mondta végül és egy fekete, hosszú hajú, szemüveges lányra mutatott. Szerencsére a lábaim engedelmeskedtek és megúsztam botladozás nélkül, bár nem tudom hogyan, mert olyan ideges voltam, hogy azt hittem rögtön hanyatt vágódom. De megúsztam kellemetlenség nélkül és megkönnyebbülten foglaltam helyet az Angelának nevezett lány mellett. De nem kerülte el a figyelmemet az olajbarna bőrű fiú, aki végig figyelemmel kísérte minden mozdulatomat egy széles mosoly kíséretében. Egész órán a hátamban éreztem a tekintetét. Nehéz volt megállnom, hogy ne forduljak hátra és győződjek meg arról, csak képzelem az egészet. Az órát se nagyon tudtam követni. De azt sikerült kivennem, hogy ezt az anyagot Phoenixben már vettük. Így azt már biztosan tudtam, nem maradtam le semmiről. A csöngetés után gyorsan kiürült a terem. Egyedül maradtam. Legalábbis azt hittem. Nekem még ugyanis tanulmányoznom kellett a térképet, mielőtt biztonsággal neki mertem volna vágni a folyosónak.
−Szívesen segítek újra, ha gondolod. – Mike állt a padom mellett. Amíg meg nem szólalt észre se vettem.
−Nagyon hálás lennék érte. – nagy kő esett le a szívemről, mert a térképen sehogy sem tudtam eligazodni. – C122-s terem. – jelentettem ki neki. A következő órám spanyol. Ezért annyira nem rajongok. Jó érzékem van a nyelvekhez, de a spanyolt valahogy még sem szeretem.
−Nekem máshol lesz most órám, de szívesen elkísérlek a termedig. Fönt van az emeleten. – ajánlotta fel mosolyogva. Én pedig szívélyesen elfogadtam a segítséget.
A terem ajtaján megint nagybetűvel és számokkal ott állt, C122. Az ajtó előtt elváltunk.
−Akkor később biztos találkozunk még. – mintha csalódott lett volna, hogy el kell válnunk. De ezt is biztos csak beképzeltem.
−Biztos. – mondtam neki kedvesen. Hálás voltam a segítségéért. Nélküle tuti elvesztem volna.
Innentől kezdve a nap csigalassúsággal telt. A tanítás vége felé közeledve már majdnem minden órán találkoztam ismerős arcokkal. Időközben Mike-on kívül még összebarátkoztam Angelával is, akivel, kiderült, majdnem minden óránk együtt van. Nagyon nagy haladás a részemről. De ez jó. Szimpatikus lány ez az Angela. Mike-kal is volt még két órám. A tesi és a matek. Hát azt nem is kell mondanom, mit össze-vissza nem bénáztam tesin. Nagy nehezen túléltem és a többiek is. Matek volta az utolsó előtti órám ebéd előtt. Mike-kal együtt léptem a terembe. Már csak egy üres hely volt az olajbarna bőrű, barna hajú és szemű srác mellett. Letelepedtem mellé. Ugyanazzal a tekintettel kémlelt, mint az első órán csak most próbált mélyrehatóbb lenni. Megint zavarba ejtett túlzott érdeklődése irántam.
−Szia! Jacob Black vagyok. – szólalt meg, miután túlnyomasztó lett a köztünk lévő csend. A tanár pedig még sehol sem volt.
−Én meg Bella. – de hisz ezt már úgyis tudta.
−Örülök, hogy megismertelek Bella. – mondta széles mosollyal az arcán.
−Én szintúgy. – mosolyogtam vissza rá. Nem tudtam eldönteni őszinte-e ez a viselkedés. De miért ne lenne az, hisz Mike is meg Angela is nagyon kedvesen fogadott. Igaz még nem igen beszélgettem rajtuk kívül mással.
−Akkor ez kölcsönös. – nevette el magát. – Miért költöztetek Forksba? – ezt a kérdést még senki sem tette fel nekem. Pedig nem volt semmi okom rejtegetni, vagy kerülni a témát.
−Az apám, Charlie, itt kapott állást.
−Pont itt? – a mosoly kicsit eltűnt az arcáról, amit meglepettség váltott fel.
−Igen. Ő lett az új rendőrfőnök. – a szája ismét mosolyra húzódott.
Nagyon jól elbeszélgettünk. Csak addig hagytuk abba, amíg tartott az óra, aztán elkísért a következő órámra. Magam is meglepődtem, milyen őszintén tudtam beszélni olyasvalakivel, akit csak pár órája ismerek, de olyan melegség és kedvesség áradt belőle, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Úgy éreztem teljes mértékig megbízhatok benne, pedig rám nem jellemző az ilyesmi. Meséltem neki Phoenixről, a régi sulimról, az ottani barátaimról, és arról mennyire utálom a csapadékot. Ezt eléggé viccesnek találta, mivel itt ritka az olyan nap, amikor nem hullik csapadék valamilyen formában. Én pedig megtudtam róla, hogy az apjával, Billyvel La Pushban, a rezervátumban él. Imádja az autókat, amiket saját maga bütyköl meg. Az édesanyja meghalt, amikor még nagyon kicsi volt, testvére nincsen. Azért ide jár és nem a rezervátumban lévő suliba, mert jobban szereti a változatosságot, itt meg akad bőven, ha jelenleg nem is úgy fest a dolog. Ráadásul idejár a legjobb barátja is, így sokkal könnyebb minden.
−Megérkeztünk. – mondta a terem elé érve. – Csatlakozz hozzánk ebédnél! Szívesen látunk. – de mire válaszolni tudtam volna már el is tűnt. Az utolsó óra még lassabban telt, mint a többi, de egyszer csak vége tért. Nem tudom miért, de alig vártam, hogy újra Jacob társaságában lehessek. Megnyugtató hatással van rám a jelenléte. Csak tudnám miért. Izgatottan vártam az ebédet.
Az óriási ebédlő tömve volt az ételükért sorba álló diákokkal. Beálltam a sor végére. Már azt hittem soha nem jutok el az elejére. Mikor már majdnem én következtem, a szememmel el kezdtem pásztázni a helyiséget Jacob után kutatva. Meg is találtam egy nem éppen üres asztalnál. Élénk beszélgetést folytatott. Gyorsan fizettem, majd az asztala felé vettem az irányt.
−Jacob! – szólítottam meg félénken.
−Szia Bella! – üdvözölt nagyon kedvesen, majd kihúzta a mellette lévő üres széket és megpaskolta. Helyet foglaltam. – Hadd mutassam be neked a legjobb barátomat, Edward Masont. Már kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. – mutatott be a szemben lévő széken ülő fiúnak, akinek bronzvörös haja az égnek meredt. – Ő itt Bella Swan.
−Nagyon örülök Bella. – meglepett bársonyos és lágy hangja. Amint belenéztem zöld szemeibe, teljesen elvesztem bennük. Elvarázsoltak, rabul ejtettek, nem tudtam elszakadni tőlük. Még soha nem éreztem ilyet.
−Én is. – csak ennyit bírtam kinyögni. A tekintete továbbra sem eresztett. Ő se vette le rólam a szemét. Úgy vettem észre ő is annyira meglepődött valamin, mint én. Azt kívántam, bár soha ne érne véget ez a pillanat, pedig még csak most láttam ezt a fiút életemben először.
