Mikor meghallottam a költözés hírét, a vér is megfagyott az ereimben. Annyira tökéletes volt minden. Az egész életem, néhány apró-cseprő dologtól eltekintve. Például, hogy két ballábas vagyok. Ezt le se tagadhatnám. Képes vagyok sima felületen a saját lábamban elesni. Igazán szánalmas dolog. Ettől eltekintve nagyon elégedett voltam az életemmel. Voltak barátaim, szerettem az örökös napsütést. A szüleim mégis úgy döntöttek, itt az ideje ezen a tökéletes életen változtatni. Egy olyan életre lecserélni, ami csak sötétséget rejt magában. Szó szerint értve. A hely, ahova költözünk nem is ismeri a napsütés fogalmát. Állandóan borús az ég, a sok csapadékról ne is beszéljünk. Egy kicsit utána néztem az interneten Forksnak. Igen, így hívják a városkát ahová a szüleim száműzetésre ítéltek. Pont olyan szürkének, ridegnek, fagyosnak írták le, mint ahogy én magam is képzeltem.
Persze apa nyugtatgatott, hogy meglátom milyen jó lesz, mennyi új barátot szerezhetek magamnak. Mintha nem ismernének eléggé, mintha nem tudnák, hogy nem vagyok az a barátkozós fajta. Nagyon nehezen nyílok meg mások előtt. Ezért is van olyan kevés barátom. De, akit egyszer közel engedek magamhoz, azt tiszta szívből, feltétel nélkül szeretem. Még az életemet is kockáztatnám azért a valakiért. Épp ezért nem engedek akárkit közel magamhoz. És most mindennek vége.
Kezdhetek mindent elölről. Ismét egyedül tengődhetek, magányosan az élet kegyetlen sodrásában. Valahogy csak túlélem majd. Eddig is minden utamba került akadályt leküzdöttem. Amilyen gyengének látszom, olyan erős vagyok. És soha nem adom fel. Soha, míg csak van remény arra, hogy változtassak az elkerülhetetlennek látszó dolgokon.
Úgy döntöttem felemelt fejjel viselem azt, amit a sors kijelölt számomra. Ha az a végzetem, hogy Forksba menjek, hát akkor oda fogok menni. Fogalmazódott meg bennem az elhatározás és tudtam, most már nincs visszaút. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez mennyire igaz lesz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése