3. fejezet - A csók

Sziasztok! Meghoztam a frisst. Remélem tetszeni fog mindenkinek. Igyekeztem részletesre megírni bele véve az idő múlását, de azt is, hogy még mindig nem ismerik egymást olyan jól és olyan régóta, de ez nincs hatással a köztük kialakult szoros kapcsolatra. Akit érdekel az olvassa el. És várom a véleményeket is :) Jó szórakozást az olvasáshoz! :)

Apa a parkolóban várt rám. Kelletlenül, de el kellett köszönnöm a fiúktól. Nagyon jól éreztem magam velük. Hihetetlenül alakult az első napom. Nem is számítottam ilyen mekeg fogadtatásra és, hogy már az első napon ennyi barátra teszek szert. Nem vagyok az a barátkozós fajta, de itt mindenik annyira kedves velem, közvetlenek és barátságosak. Nem lehet ellen állni nekik.

Jake-ről és Edwardról ne is beszéljünk. Ők teljesen mások. Még senkit nem engedtem ilyen hamar közel magamhoz, mint őket. Azt éreztem, hogy velük lesz a legszorosabb a kapcsolatom. Már így elsőre is olyan erős kötelék alakult ki köztünk, amire álmomban se gondoltam volna. Talán már most, igazi, szoros barátságnak lehetne nevezni, de lehet ez még túl korai. De semmi kétségem nem volt afelől, hogy mi igen jó barátok leszünk és szerintem már azok vagyunk. Amit egyáltalán nem bánok, pedig az ilyesmi nem szokásom, jó messzire áll tőlem. Bár nincs kizárva, hogy mindez csak az én naivságom eredménye. Az Edward és köztem lévő vibráltságról ne is beszéljünk. Az első perctől kezdve, ahogy megláttam érzek valami egészen mást, mint Jake iránt. De túl korai lenne.

Nagyon kedvelem mindkettőjüket. Mi tagadás Edward valahogy jobban belopta magát a szívembe, ami nem azt jelenti, hogy Jake-nek nincs ott helye. Azok a zöld szemek rabul ejtettek minden alkalommal, amikor beléjük néztem. Még soha nem éreztem hasonlót. Főleg nem első találkozás alkalmával. Általában több idő kellett míg valakiben egyáltalán megbíztam. Edward pedig olyan érzéseket ébresztett bennem, amiket nem tudtam hová tenni. Edward igazán jóképű srác, persze Jake sem utolsó.

Néhány szóval kifejezve, fantasztikusan sikerült az első napom. Soha életemben nem éreztem ilyen jól magam a suliban. Azok után, ahogy a költözést fogadtam, ez kész csoda volt. A srácok versenyeztek a kegyeimért. Ebben aztán pláne nem volt még részem. Nem is vágytam rá. Most mégis minden percét élveztem annak ellenére, hogy igyekeztem nem tudomást venni az egészről.

Tudtam, ez nem tart sokáig, csak míg meg nem szokják a jelenlétemet. Aztán én is megszokott, átlagos diák leszek, aki már örök idők óta ide jár. Cseppet sem volt ellenemre ez a lehetőség. Kedveltem ezt a légkört és az új barátaimat is, akik természetesen nem csak Jake és Edward voltak. Rengeteg új barátra tettem szert a mai napon és ez több volt, mint amit valaha is reméltem.

Teljesen nyugodtan, sőt feldobottan szálltam be apa mellé. A reggeli idegességemnek nyoma se volt. Az eső sem esett, a ruháim rég megszáradtak a meleg iskolában és csapzott külsőm is emberi formát nyert, úgyhogy semmi okom nem volt szomorkodni.

Apa beletemetkezett gondolataiba, alig vette észre, hogy beszálltam mellé. Miután valamennyire érzékelte jelenlétemet, szó nélkül elindult. Úgy tűnt, mint akit valami nagyon nyomaszt. Nekem se volt fecsegős kedvem. A házunkig vezető úton azon gondolkodtam, hogyan hozakodjam elő apának Edward ajánlatával.

Az biztos, szívesebben jártam volna legalább haza velük, már csak a társaságuk miatt is. De épp elég lesz reggel elviselni azt, hogy rendőrautóval kell mennem, ha nem akarok gyalogolni. Az időjárás pedig általában nem kedvez a sétának. Nem akarok hazafelé is ezzel égni.

Az a baj, apa nem igazán szereti, ha idegenek furikáznak és őket még alig ismerem. Az, hogy én megbízom bennük még nem győzi meg apát. Főleg, hogy nem sokkal idősebbek nálam és az ilyen korú vezetőkben nem nagyon bízik. Kivéve engem, de én meg olyan ritkán vezetek, hogy ebben nincs semmi különös. Na, meg a lánya is vagyok. Szerinte az ifjú suhancok nem tudnak vezetni és balesetet balesetre halmoznak. Ha rajta múlna egyiküknek se lenn jogosítványa. De apa már csak ilyen. Ennek ellenére imádom, hisz tudom csak nekem akar jót és számára senki sem lesz megfelelő a lányának.

Engem enged vezetni csak más mellé ne üljek be!

– Hogy telt az első napod? – már az autóból szálltunk ki, mikor eszébe jutott megkérdezni.

– Fantasztikusan. Nem is gondoltam volna. – lelkesedtem. Ezen nem gyengén meglepődött. Jól leolvasható volt a fejéről. Nem rejtettem véka alá mennyire utálom a sulit. Soha nem rajongtam érte. A költözést meg egyenesen utáltam, ezek után viszont érthető volt kétkedése.

Nekem viszont az járt a fejemben, hogyan adjam apa tudtára a délutáni hazautazásom terveit.

– Szia kicsim! Milyen napod volt? – jött a kérdéssel anya is. De neki sem tudtam máshogy felelni.

– Szuper! – ő is hasonlóan reagált, mint apa. Néha én is tudok meglepetéseket okozni. Untam a témát. Nem voltam azaz ecsetelős típus, aki töviről hegyére beszámol az élményeiről. Én inkább az a csendben szenvedő típus vagyok. Jó volt és kész. Nem értettem mit kell ezt túl ragozni. Itt le is tudtam a témát.

– Valóban? – érdeklődött csodálkozva anya.

– Aha. Felmegyek a szobámba. Sok a leckém. – nem most kezdődött a tanév, de mi már Phoenixben vettük az itteni anyag nagy részét. De jó kifogás volt, mert elegem volt a bájolgásból. Egyedül akartam lenni. Ki kellett találnom valamit, hogy apa megengedje, a fiúk hozzanak haza. Nem volt egyszerű. Ha rájön olyan zsémbes tud lenni, mint egy mogorva öreg bácsika. De ezt is imádtam benne. Szerintem nekem vannak a legfantasztikusabb szüleim. Vannak összezörrenések, de hol nincsenek. Ez a kamasz kor átka. Nem mintha az a lázadozó fajta lennék, de nagyon makacs vagyok és nem hagyom magam. Ami persze nem mindig hoz eredményt, hisz ők a szülök és nem én. Ez azonban fejleszti a kitartásomat és a való életben sokkal jobban fogok harcolni, ha valamit el akarok majd érni.

Észre se vettem mennyire gyorsan repül az idő.

– Bella! Lejönnél egy kicsit? – apa kiabált fel a szobámba. Azt hittem kész a vacsi. Nem voltam éhes. Azért elindultam lefelé. A családi beszélgetések nagy része vacsora közben zajlik, amiből nem szeretem kivenni a részem, de persze nem mindig lehet megúszni. Aztán ott a nappali is. A tv előtt szoktak még ilyen dumcsik lenni. Azon kevésbé szoktam ott lenni. Nem vagyok nagy tv néző sem.

Apa, anya az előszobában várt a lépcső alján.

– Mi folyik itt? – néztem rájuk értetlenül, amikor a legalsó fokra értem.

– Vár rád egy meglepetés. Odakint! – mutatott a fejével a bejárati ajtó felé.

– Csak nem? – nem tartott sokáig míg leesett miről is lehet szó. Azonnal rohantam kifelé. Olyan erővel téptem fel az ajtót, azt hittem kiszakad a helyéről.

– Kabát! – kiáltott anya utánam. Tudtam, úgyis kihozza, így semmi másra nem figyeltem. – Még a végén megfázol. – semmi nem érdekelt.

Odakint váratlan meglepetés fogadott.

– Jake! – Még szélesebb mosoly terült szét az arcomon. Rá igazán nem számítottam. – Mit keresel te itt? – aztán megláttam Jake háta mögött azt a csodát, ami előtt önfeledten mosolygott.

– Ezt hoztam el neked. Régen az enyém volt, de már nincs szükségem rá. Hogy tetszik?

– Ez az enyém? – képtelen voltam elhinni. Egy rozogának látszó piros furgon volt, de azonnal beleszerettem. Olyan régen rágtam érte a szüleim fülét és most itt állt előttem a saját négy kerekű járgányom. Olyan volt az egész, mint egy álom.

– Persze. Ki másé lenne. Most vettem meg Jake-től. – örömömben majdnem táncot jártam.

– Imádom! Köszönöm apa! – ugrottam apa nyakába. Ez volt a mai nap kiteljesedése. Ennél csodálatosabb napom még soha nem volt. Egyáltalán nem számítottam ettől a helytől semmi jóra. Erre tessék. Soha életemben nem voltam ilyen boldog, mint most ebben a zord kisvárosban, ami még sem rémálmaim helyszíne lett. – Neked is Jake! – aztán az övébe is. Apa nem volt elragadtatva kirohanásomtól, de csak azért, mert nem csak őt érte a megtiszteltetés.

– Ti ismeritek egymást? – bukott a felszínre anya kíváncsisága, aki eddig csendben szemlélte az eseményeket és érdeklődve figyelte mi zajlik köztünk.

– Igen. Osztálytársak vagyunk. – és a legjobb barátok is, gondoltam magamban, de ezt nem mondtam ki hangosan. Korai lett volna és nem tudtam Jake is így van-e ezzel.

– Nem akarod kipróbálni? – kérdezte Jake.

– Nagyon szeretném, de már késő van és hosszú volt az a mai nap. Majd holnap reggel felavatom a suli felé. Ha lerobbanok, téged teszlek felelőssé. – mondtam neki nevetve. Időközben a szüleim bevonultak, hogy magunkra hagyjanak egy kicsit beszélgetni. Úgy se nagyon volt időnk kettesben lenni. Anya előtte azért még rám terítette a kabátomat mielőtt teljesen szét fagyok.

– Ennek kutyabaja. Feljavítottam neked a motort, mikor apukád szólt, hogy megvenné. Nem sok időm volt rá, de pöpecül megy. – veregette meg a motorháztetőt. – Kicsit hangos, de azon kívül semmi baja, annak ellenére, hogy nem mai csirke. – egyre szimpatikusabb volt nekem Jake, nem mintha eddig nem lett volna az. – Szóval ezek szerint nem lesz szükséged fuvarra a suliból hazafelé.

– Nagyon úgy fest. Ezek után, te mivel fogsz járni?

– Van egy másik autóm. Most készültem el vele.

– Most készültél el vele? Ez mit jelent?

– Azt, hogy én magam szereltem össze. Nagyon jó kis verda lett.

– Húh! Ez nem semmi. – csodálkoztam azon, hogy ilyen ügyes és képes volt építeni egy saját autót.

– Jól értek a technikához. – mosolygott szélesen. Gondolom azon, mennyire lenyűgözött ezzel. Most megyek. – indult az autója felé. Tényleg elég jól nézett ki, ahogy a sötétben ki tudtam venni.

– Oké! Holnap a suliban. – intettem neki. Gyorsan elindultam én is befelé. Tényleg iszonyúan hideg volt, én pedig papucsban voltam. – És még egyszer köszi!

Másnap reggel nagy izgalommal ébredtem. Az első alkalom, hogy a saját autómba ülhetek. Rendesen remegtem a várakozástól. Reggelizni se tudtam. Így már jó korán elindultam a suliba.

Ahogy beültem az autóba görcsbe rándult a gyomrom. Beraktam a slusszkulcsot és indítottam. Hangos robajjal felbőgött a motor. Megijedtem a hangjától. Valóban iszonyúan hangos volt. Gyorsan elindultam mielőtt mindenkit kiverek az ágyból ezzel a zajjal.

Rövid időn belül tényleg a legjobb barátok lettünk. Alig ismertük egymást, de elválaszthatatlanok voltunk. Mindig máshol töltöttük az iskola utáni időket, de általában együtt. Mintha mindig is barátok lettünk volna. Nem lógtam ki a sorból. Persze ott volt a többi barátunk is, Mike, Angela, Jessica, Tyler, akikkel szintén nagyon jóban lettem. Azonban hármunk közt olyan szoros kötelék alakult ki, akár a testvéreknél. Edward és köztem sokszor izzott a levegő, de általában Jake is mindig velünk volt, így nem nagyon tudtunk kettesben lenni. Talán jobb is így. Nem szerettem volna kockára tenni a kapcsolatunkat. Sokat voltunk együtt. Jókat nevetgéltünk, mókáztunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom érezni magam ezen a helyen. Edwardot mind egyre közelebb éreztem magamhoz. Sóvárgott a testem lelkem, de igyekeztem nem mutatni. Tudtam, hogy Jake-nek is sokat jelentek és nem szerettem volna egyiküket se megbántani. De nem tehettem arról, hogy Edward volt az, aki mint pasi vonzott. De nagyon. Már kétségbeejtően. Teljesen más volt a közelében lenni, mint Jake-ben. Olyan varázslatos, misztikus, megfejthetetlen. Minden együtt töltött idővel többet éreztem iránta. Sokszor találkozott a tekintetünk és akkor teljesen egybe olvadtunk néhány másodpercre. Mintha ő is vívódna, ahogy én. Talán ő is érez valamit irántam. De Jake-nél mindezt intenzívebben éreztem. Jake is nagyon helyes, de engem Edward tökéletes arcvonásai ragadtak magukkal. Sokszor kaptam magamat azon, hogy rajta jár az eszem. Csüngtem minden szaván, mint egy kis csitri. Csak azt reméltem nem vette észre, mert az egész olyan beteges volt. Még se tudtam ellene tenni semmit. Viszont észrevettem ő is szokott engem figyelni. Ilyenkor mindig hideg futkos a hátamon az izgalomtól. Tekintete perzsel. Igyekeztem nem gondolni ezekre csak élvezni mindkettőjük társaságát. Nem volt könnyű. Biológián egymás mellett ültünk. Ez volt az egyetlen közös óránk, mivel ő egy évvel idősebb nálunk. Ez volt azaz idő, amikor alkalma volt engem figyelni, de amikor rá néztem, elkapta a fejét, aztán úgy tett, mintha mi se történt voln. Talán tévedtem és ő semmit nem érez irántam, csak barátságot. Nem tudtam hova tenni. Talán jobb is így.

Jake-kel sok közös óránk volt, mivel egy idősek vagyunk. Néha rajta is megfigyeltem ezt a viselkedést, de nála viccesnek találtam.

Nem akartam magam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért inkább hallgattam. Jól meg voltunk. Mintha mindig is idejártam volna, olyan hamar sikerült beilleszkednem. Mike és Angela szintén igazi jó barátnak bizonyultak. Jessica nem annyira. Úgy vettem észre féltékeny rám, amiért ilyen rövid idő alatt sikerült elérnem az iskola két legjobb pasijánál, azt, amit neki nem. Nem volt nehéz kitalálni kire vetett szemet. Persze, hogy Edwardra. De őt egy cseppet sem érdekelte. Jessica annyit tudott beszélni. Ő viszont szűkszavú volt épp ezért nem igazán kedvelte a bőbeszédű embereket. Jake-től eltekintve, aki szintén sokat tudott beszélni.

Ami Jess-t illeti, tudom, hogy szemétség tőlem, de ez nem az én bajom volt és csak örültem annak, hogy Edward egy csepp érdeklődést sem tanúsít az irányába. Persze szoktak beszélgetni, de közel sem olyan vele, mint velem és ez azért megnyugtatott. Nagyon jól alakultak a dolgok, amire soha nem gondoltam volna, amikor úgy döntöttek a szüleim, ide költözünk. Phoenixben is vannak barátaim, akiket nagyon szeretek, de Edwardot és Jake-t mindenki másnál közelebb éreztem magamhoz. És ez nagyon jó érzés volt. Csak reméltem, hogy ők is így vannak ezzel. Tudtam bármikor, bármiben számíthatok rájuk.

Egyik este, leckeírás után kedvet kaptam egy kis kocsikázáshoz, csak úgy, pihenés képen. Bepattantam a kormány mögé. Egy ideig céltalanul bolyongtam és körözgettem a városban. Aztán gondoltam megállok inni valamit. Leparkoltam a helyi vendéglátó egység előtt. Az eső pont akkor kezdett el esni, amikor kiszálltam a jó meleg járgányból. Az esőt továbbra sem szerettem.

– Szia Bella!

– Jó estét Mrs. Mason. – itt dolgozott Edward anyukája, Elisabeth Mason. Nem tudom, hogy képes ennyit dolgozni. Iskolatitkár a suliban aztán délutántól késő éjszakába nyúlásig itt robotol. Még sem látszik rajta. Nagyon szép asszony. Alig van otthon. Én biztos nem bírnám pihenés nélkül. Ha ilyen felnőttnek lenni, akkor inkább nem akarok felnőni.

– Mi járatban erre? – kérdezte kedvesen. Aranyos asszony, de mióta ismerem Edwardot, nem sokat találkoztunk. Néha futottunk össze vele, mikor Edwardéknál voltunk. Meg persze néha itt. Ezért nem szeret idejárni Edward. Nem szégyelli az anyukáját, sőt, büszke rá, hogy ilyen körülmények között is képes volt felnevelni és mindent megadni neki, ami csak tőle telik. Csak nem szereti nézni, ahogy halálra gürcöli magát, amiért elsősorban az apját hibáztatja.

– Csak beugrottam egy üdítőre. – már tette is elém a szokásos colámat.

– Tudom, hogy késő van, de ha megkérlek, elvinnéd Edward vacsoráját? – nézett rám barna szemeivel. – Szerintem ma még alig evett, úgyhogy kérlek próbáld meg rávenni, hogy ezt most egye meg. – ezek után biztos voltam benne, hogy ma is túlórázni fog, ahogy általában mindig.

– Persze. Nagyon szívesen. – nem tagadom, nagyon szerettem volna látni őt. Ez jó alkalom volt, hogy kicsit kettesben lehessünk, bár nem tudom mire számítottam. Legurítottam gyorsan az üdítőmet, felkaptam a szatyrot és tíz perc múlva már Edwardék ajtaja előtt álltam.

– Bella? – letargikus fejjel nyitott ajtó. – Mit keresel itt ilyenkor? Nem számítottam rád. – biztos voltam benne, azon aggódik, hogy ilyen depressziós állapotban látom, de engem egy cseppet sem érdekelt.

– Beugrottam egy üdítőre az étterembe és anyukád megkért, hogy hozzam el neked a vacsorát. – nyújtottam át neki a szatyrot, mint egy bizonyítékot.

– Köszönöm! Gyere beljebb! – elvette a csomagot és eltűnt a konyhában.

– Nem akarlak zavarni. – zavarban voltam, pedig ismertem a járást, már néhányszor megfordultam itt, csakhogy eddig Jake is mindig jelen volt.

– Ne viccelj már! Egyáltalán nem zavarsz. – dugta ki a fejét a konyha ajtó félfája mögül. Hallottam a hűtőt ajtaját csattanni. – Inkább örülök neked.

– Nem eszed meg? – váltottam gyorsan témát.

– Nem. Nem rég ettem meg a tegnapi maradékot. Most nem vagyok éhes. – ez igazán jó magyarázatnak tűnt.

– Az anyukád szerint alig eszel. – ez viszont aggodalomra ad okot.

– Anya csak azt látja, hogy a hűtőbből nem fogy az étel, amit mindig haza hoz. Én viszont általában Jake-nél eszek, mert az apukája mindig friss kaját főz. – ezzel én is tisztában voltam. Nem is tudom, hogy felejthettem el.

– Tényleg. – nyögtem halkan. Kényelmetlenül éreztem magam. Kettesben vele. Olyan idiótának éreztem magam. Sokat vagyunk együtt, mégis még mindig olyan keveset tudunk egymásról. De idővel ez majd úgyis változni fog.

Ott álltam az előszoba közepén. Takaros kis házuk van. Hasonlított a miénkre. Az emeleten voltak a hálószobák és a fürdő, lent pedig rögtön a bejárati ajtó mellett nyílt a konyha jobbra, mellette a lépcső mögött a nappali. Nálunk az volt a különbség, hogy az ajtó mellett rögtön a nappali volt és abból nyílt a konyha.

– Nem jössz beljebb? – jött közelebb miután elrendezte az ételt, amit hoztam.

– Lassan mennem kell. Késő van. Apáék már nem tudják hol lehetek ilyen sokáig. – fordultam volna meg, hogy tényleg indulok.

– Ne menj még! Soha nem tudunk kettesben lenni. – fogta meg a kezemet. Visszafordultam feléje. A szívem gyorsabban zakatolt. Az érintése égette a bőrömet. Nem is tudom mióta vártam erre, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Nem kellett volna itt lennem. Érintése áramütésként ért, meleg keze alatt bizsergett a testem. Gyönyörű zöld szemei kábulatba ejtettek, pillantása nem eresztett. Lemerevedtem. Testünk majd nem összeért. A lábaim remegtek, azt hittem mindjárt felmondják a szolgálatot. Kicsit meg is bicsaklottam, de Edward elkapott. Az arca már csak pár centire volt az enyémtől. Éreztem meleg leheletét ajkamon. Beszívtam bódító illatát, ami fenséges volt. Bele se mertem gondolni nekem milyen illatom lehet. – Bella… – mondta elfúló hangon. Ő is nehezen lélegzett akárcsak én. De nem mozdultam. Képtelen voltam rá. Hirtelen megéreztem ajkait a számon. Először ledöbbentem, aztán átadtam magam. Abban a percben a mennyekben éreztem magam. Mintha egy álmom vált volna valóra. Edward engem csókolt. Lágyan, kellemesen. Egész testemben remegtem. Kezemet a nyaka köré csavartam. Legszívesebben azonnal letepertem volna. Alig bírtam visszafogni magam. A nyelve lágyan cirógatta az ajkamat, körkörösen mozgatta a számban. Nem voltam képes uralkodni magamon, visszacsókoltam mohón. Alig kaptam levegőt. Azt akartam soha ne hagyja abba.

Amint ajkunk elvált, visszacsöppentem a valóságba. Magam se tudom, mi történt olyan gyors volt az egész. Mint, akit űznek, neki iramodtam a kocsim felé. Minél előbb el akartam tűnni. Friss levegőre volt szükségem, hogy tisztán tudjak gondolkodni.

– Mennem kell. – Edward a nyomomban volt és próbált visszatartani.

– Én sajnálom! Nem akartalak megbántani. – rosszul éreztem magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Még ő sajnálkozik, amikor semmiről sem tehet. Az egész az én hibám. De mennem kellett.

– Nem bántottál meg, csak már késő van és biztosan aggódnak miattam. – nem tudom mi ütött belém, de azonnal bepattantam az autómba.

– Nem mehetsz el így. Kérlek, beszéljük meg! – felbőgettem a motort.

– Sajnálom! – gázt adtam és elszáguldottam. Edward a felhajtón állva nézte, ahogy távolodom. Patakokban folyni kezdtek a könnyeim. A zokogástól alig kaptam levegőt, a könnyeimtől nehezen tudtam a vezetésre koncentrálni. Semmit sem értettem, hisz én is akartam ezt a csókot. Mindennél jobban. Akkor mégis mi ütött belém? Ráadásul Edwardot is megbántottam, amit a legkevésbé szerettem volna. Ő volt az egyetlen ember, akinek leginkább nem szerettem volna fájdalmat okozni. Meg persze Jake-nek, de most nem tudtam rá gondolni. Teljesen elment az eszem.

– Bella! Mégis hol voltál ilyen sokáig? – rontott nekem anya, amin beléptem a házba. Valahogy most nem érdekelt. Az arcom még mindig vörös volt és a szemem is feldagadt. Minél előbb a szobámban akartam lenni. – Valami baj van? – nézett rám anya rémülten. Csak megráztam a fejem és sebesen a szobám felé vettem az irányt. Arc kifejezésemet látva inkább hagyta, hogy magányomba vonuljak.

Pizsomában feküdtem az ágyon. Egyre csak a történteken töprengtem. Fel se tudtam fogni, hogy lehettem ekkor idióta. Az egészet bántam, hisz semmire se vágytam jobban, mint együtt lenni Edwarddal. Hirtelen ötlettől vezérelve fel ugrottam és lenyargaltam a konyhába. Azonnal tárcsáztam Edwardék házát. Nem tudom mennyi lehetett az idő, az biztos, hogy késő, de nem érdekelt. Muszáj volt most azonnal bocsánatot kérnem tőle. Nem bírtam volna elviselni, ha soha többé nem szólna hozzám. Az maga lenne a pokol. Furcsán kavarogtak az érzéseim. Egyáltalán nem voltam biztos semmiben kivéve abban, hogy nem akarom elveszíteni.

Hosszan csengett ki. Senki nem vette fel. Hát persze. Már biztos alszik. Lehet, hogy őt nem is viselte meg annyira a dolog. Először le akartam tenni, de aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő és úgy döntöttem hagyok neki üzenetet azon. Csak lehallgatja suli előtt! Úgy könnyebb lenne megbeszélnünk a történteket.

– Szia Edward! – kissé remegett a hangom. Nem tudtam hogyan kezdjek hozzá. – Itt Bella! Sajnálom, ami történt. Nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem csak megijedtem. Azt akartam, hogy tudd, egyáltalán nem bántam meg. Remélem holnap szóba állsz még velem és meg tudjuk majd beszélni. Nagyon sokat jelentesz nekem. Kérlek, ne haragudj! – letettem a kagylót. Megkönnyebbültem. Sokkal jobban éreztem magam, hogy ezt tudattam vele. Csak abban reménykedhettem, hogy megbocsájt nekem.

2. fejezet - Különös érzelmek

Sziasztok! Ehhez nem fűznék semmit. Biztos van, aki már olvasta, aki meg nem annak pedig jó olvasást hozzá. A harmadik fejezet teljesen új lesz.

−Jacob! – szólította meg barátomat egy ismeretlen lány. Bár annyira nem is ismeretlen, hisz ritkán érkeznek új diákok, így már volt sejtésem a kilétéről. Mégis jobbnak láttam, ha nem nézek fel.

−Szia Bella! – láttam, hogy Jacob széles vigyorral megpaskolja a mellette lévő üres széket. A lány helyet foglalt. Jake igazán furcsán viselkedik. Úgy bánik ezzel a lánnyal, mint aki már ezer éve ismeri. Különös. Nem szokott ilyen lenni. – Hadd mutassam be neked a legjobb barátomat, Edward Masont. Már kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. – ekkor már nem tehettem meg, hogy nem nézek fel. Amint rá emeltem tekintetem, azonnal elvesztem gesztenyebarna szemeiben. – Ő itt Bella Swan.

−Nagyon örülök Bella. – mondtam kedvesen, ami tőlem eléggé szokatlan volt. Nem arról van szó, hogy nem vagyok kedves, vagy ilyesmi. Csak az emberek mindig engem találnak meg a problémáikkal és én igyekszem is segíteni. De már bele fáradtam így legtöbbször kénytelen vagyok magamat megjátszani. Valahogy könnyen olvasok bennük. Nem tudom megmagyarázni miért. De ő más. Nem érzek kényszert a jó pofizáshoz. Ez magától jön.

−Én is. – észrevettem ő is legalább annyira meglepődött, mint én. A szeme nem eresztette az enyémet. Legszívesebben azonnal felpattantam volna, hogy karjaimba zárjam, és soha se eresszem, hogy csak az enyém legyen. Pedig még alig pár perce ismerem. Most már tudom Jake miért viselkedik olyan furcsán. Bella közelében egyszerűen nem lehet máshogy. Mi lehet ennek az oka? Hogy lehet rám ilyen hatással? És nem csak rám, de mindenki másra is.

−Hogy telik az első napod Bella? – elfordította rólam a tekintetét, hogy válaszoljon Jake kérdésére. Szúró érzést éreztem a mellkasomban. Ez szintén nagyon különös. Több lány is tanúsított érdeklődést irántam, de soha egyik sem érdekelt. Többek között Jessica is, aki most igen gúnyos tekintettel figyelte az új lány körül nyüzsgő fiúkat. Engem állandóan idegesített. Soha nem láttam senkit, aki annyit tudna beszélni, mint ő. És akkor jön Bella, aki tökéletes ellentéte. Már az első találkozással felforgatta a jól megszokott életemet.

−Elég jól. Kedvesen fogadott mindenki. – a mosolya egyszerűen varázslatos. Úgy döntöttem jobb, ha nem figyelek rájuk. Még magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel, nem lenne jó, ha bárkinek is feltűnne zavarodottságom. Nem tudom, mi történik velem, de nem kerülte el figyelmemet Jake is mennyire oda van érte. És Bellának látszólag ez nincs is ellenére. Így jobb, ha nem állok az útjukba, hisz Jake a legjobb barátom. Ráadásul ő ismerte meg előbb. Nélküle talán sose lett volna módom a közelébe jutni. Gondolom egy idősek lehetnek, mert ahogy kivettem a szavaikból, több órájuk is van együtt. Milyen jó a legjobb barátomnak. Én 17 éves vagyok, ő meg 16. Egy osztállyal feljebb járok. Ez nem mindig olyan jó. A legtöbb barátom Jake osztályában van. Köztük ő is és most már Bella is. Legalábbis reméltem, hogy barátok azért még lehetünk.

−Bella! Milyen órád lesz most? – kérdezte Mike. Már meg se lepődtem, hogy rá is olyan hatással van, mint ránk. Talán csak azaz oka, hogy még új. Néhány hét múlva már senkinek nem fog szemet szúrni. 

−Biológia a B20-ban. – meredt az órarendjére. Látszott rajta még nem ismeri ki magát itt. A fiúk meg kapva kaptak az alkalmon, hogy nagyvonalúan kisegítsék. 

−Szívesen elkísérlek! - ajánlkozott Jake.

−Hé! Én akartam felajánlani. – csapott le Mike is. Jó, hogy össze nem verekedtek.

−Ezzel elkéstél. De úgyis Bella dönt. – nézett rá reménykedve a barátom.

−Hát... – ekkor eszembe jutott, hogy nekem is biológiám lesz ugyanabban a teremben. Hogy lehetséges ez? Biológiára nagyon kevesen jártunk, így a tanár összevont két osztályt. Szóval ezért.

−Nekem is ott lesz biológiám. – szólaltam meg hosszú idő után először. Igazából a köszönésen kívül nem is igen szóltam hozzá. Sőt, egyáltalán nem. Ettől egy kicsit elszégyelltem magam. – Mehetünk együtt.

−Ennek örülök. – mosolygott rám. – Legalább nem kell senkit fölöslegesen fárasztanom. – megkönnyebbültem, hogy faragatlanságom ellenére nem utasított el. Jó lesz kicsit kettesben vele, állandóan figyelő, szemrehányó pillantások nélkül. Jake rosszallóan nézett rám. Tudtam, hogy ez nem volt fer húzás részemről, de ha úgyis egy irányba megyünk, mért ne tehetnénk azt együtt.

−Indulhatunk? – kérdeztem az ebédem végeztével. Bella nagyban beszélgetett még Jake-kel, Mike-kal és a többiekkel. Én most kimaradtam ebből a társalgásból. De azért figyeltem. Minden szót hallani akartam, ami elhagyja az ajkát. Mindenki rá volt kíváncsi, így sok mindent megtudtam róla. Például azt is, hogy Phoenixből jött, nem szereti a csapadékot és az apukája lett az új sheriff. Én imádom az esőt. Élvezem a pergő esőcseppeket, amik végig folynak az arcomon, hogy aztán az esőáztatta ruhámat hozzá tapasszák a testemhez. Fergeteges érzés. De megértem, ha a napsütötte arizonai városban valaki nem kedveli meg az esőt. Jake és én elég sokat játszottunk kint gyerekként, sokszor bőrig ázva, hisz itt ritka az olyan nap, hogy ne essen.

−Persze. Én is végeztem már. – rám emelte tekintetét. Ismét elvesztem gyönyörű szemeiben. Minden szem rám szegeződött. Már indulásra készen álltam.  Jake olyan dühösen nézett rám, amiért elrabolom körükből őt, mint még soha. Remélem, nem gondolja rólam azt, hogy képes lennék közéjük állni. Bár nem tagadom, különös érzéseket ébreszt bennem, amiket nem tudok megmagyarázni. De Jake-kel való barátságom sokkal fontosabb, mint az én hülye, megmagyarázhatatlan érzéseim.

−Később találkozunk még? – fordult vissza hozzá, mielőtt elindultunk volna.

−Persze Bella. – de szemeit nem vette le rólam.

−Köszönöm, hogy felajánlottad, tartsak veled! – már a folyóson haladtunk. – Jake azt mondta te vagy a legjobb barátja mégis olyan furcsán reagált, amikor szóba hoztad ezt.

−Kedvel téged. – mondtam kurtán. Jó megfigyelő, ami nem biztos, hogy számunkra előnyös. Viszont elég esetlen. Többször majdnem elesett a saját lábában. De benne még ez is tetszik. Olyan védtelennek látszik így.

−Én is kedvelem őt. – ezeknél a szavaknál nem mertem rá nézni, nehogy eláruljam, milyen rosszul esik. Pedig abban nincs semmi, ha valakit kedvel az ember. – De ez nem azt jelenti, hogy nem barátkozom másokkal és nem kedvelhetek meg senki mást. – visszahúzódónak látszik, de ez a kijelentés határozott személyiségre utalt, aki ki áll a döntései mellett és soha nem bán meg semmit. Egy szóval makacs. Benne nem könnyű olvasnom, de ezeket nem volt nehéz megállapítani. Végre rá néztem. Pillantásunk ismét találkozott. Pirulva sütötte le szemeit. Ezen mosolyognom kellett. A kisugárzása ilyenkor még szebbé teszi.

−Edward! – az ő szájából a nevem igazán szépen csengett. – Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de azt látom rajtad, hogy szomorú vagy valami miatt. – tényleg jó megfigyelő, ez immár tagadhatatlan. Ezzel be is bizonyította. Sokan mondták már, hogy állandóan olyan savanyú fejet vágok, mint egy citrom. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – úgy láttam, komolyan érdekli, mi van velem. De miért? Még csak most lát életében először.

−Nem nagy ügy. – ez nem teljesen igaz, de nem akarom már az elején a lelki nyavalyáimmal terhelni.

– Az édesanyám egyedül nevel. Az apám egész kicsi koromban lelépett. – ez elég ok a búskomorsághoz. Nem?

−Sajnálom! – tette a karomra a kezét. Az izmaim összerándultak, majd megfeszültek az érintésétől, de nem húztam el a kezemet. Jól esett és megnyugtatott a közelsége, érintése. Kezének melege perzselte a bőrömet. Hihetetlenül jó érzést volt.

−Nem tesz semmit. – mondtam gépiesen. Nem szeretek erről beszélni. Csak nem akartam udvariatlan lenni. – Mindenkinek így volt a legjobb. − a kedvem mindig még rosszabb lesz, ha szóba kerül a családi életem. Minden bizonnyal ez meg is látszott rajtam. Az édesanyámat Elisabeth Masonnek hívják, aki itt dolgozik az iskolában a titkárságon. Az édesapám nagy nőcsábász volt. Lépten-nyomon megcsalta anyámat, aki rettentően szenvedett minden egyes alkalom után, még sem volt képes kiadni az útját. Míg végül le nem lépett egy fiatal kiscsajjal, magára hagyva anyát és engem. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Anya csak tovább szenvedett volna mellette. Épp ezért megfogadtam magamnak, hogy én más leszek, mint ő. Csak egyetlen nőt fogok szeretni és míg azt meg nem találom, addig nincs is szükségem senkire.

Nem mintha most jobb lenne a helyzet. Anya éjjel-nappal randevúkra jár. Már alig találkozunk. Persze nem csak emiatt. A helyi gyorsétteremben is dolgozik esténként, mert abból, amit a suliban keres, nem igazán tudnánk megélni. Ő így próbál mindent megadni nekem. Nem is hibáztatom érte. Sok mindent köszönhetek neki. Mindentől függetlenül nagy szeretetben nevelt fel és soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Soha nem volt okom panaszra és most sincs, de az életem nem éppen rózsás, ezért nincs okom az állandó vidámságra. A jellememhez hozzá tartozik a már jól megszokott, magába forduló, szomorú fej. De Bella mellett még ezeket is elfelejtettem. Minden pillanatban mosolyt csal az arcomra. Rég éreztem ennyire jól magamat, mint most, amikor vele vagyok.

−Megjöttünk. – álltam meg a fehérre mázolt teremajtó előtt. Szélesre tártam előtte. Előbb ő lépett be, majd én. Elcaplattam a helyemre. Régen Jess ült mellettem, de amint rájött nem vagyok vevő az értelmetlen locsogására, átült Lauren mellé. Azóta egyedül ülök. Egy cseppet se bánom. Bella tanácstalanul állt a terem közepén. Aztán elindult felém.

−Nem baj, ha melléd ülök? – még soha semminek nem örültem ennyire. Egy teljes tanóra, míg mellettem van. Több óránk nincs is együtt, így ritkán fogom látni, de legalább ezen az egy alkalmon minden gond nélkül élvezhetem a társaságát.

−Dehogy baj! – húztam ki neki a széket. Abban a pillanatban, amint helyet foglalt, megjött a tanár is. Mr. Ferno igen rendes figura, de kissé szétszórt. Igazán kellemes utolsó órának, amit Bella jelenléte csak fokozott. Ebben a másodpercben annyira boldog voltam, mint egész életemben még soha. Jó lett volna, ha ez a pillanat nem múlik el. Egész órán Bellát figyeltem. A tanár beszéde nem igazán kötött le. Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb lénye ül mellettem. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ez azért egy kicsit kétségbeejtő is, hisz nem is ismerem. Mi az oka annak, hogy mégis boldogabbnak érzem magam vele, mint akárki mással. Még a Jacobbal töltött idő sem töltött el ekkora örömmel, pedig ő a legjobb barátom. Minden egyes vonását szerettem volna elraktározni elmémben, hogy örökké emlékezhessek rá. Hát nem fura? Egy lány, aki nem is tudja milyen hatással van a környezetére, minden gondolatomat leköti és nekem ez ellen még csak kifogásom sincs. Mert biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla. Az érzés még inkább erősödött bennem, hogy nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. De az óra lassan közeledett a végéhez. Aztán a csengő is megszólalt tudatosítva bennem ezt a tényt. Az is eszembe jutott, ma én viszem haza Jacobot. Az apja, Billy, mostanában sok időt tölt Sue Clearwaternél. Jake ezt egyáltalán nem furcsállja. Szerintem pedig igen is az. Ő azt mondja, az apja csak segít neki és a gyerekeinek átvészelni a gyászt. Harry Clearwater néhány hónapja halt meg szívrohamban. Mindenkit lesújtott ez a szörnyűség. Billynek a legjobb barátja volt. Két gyereket hagyott maga után. Leah-val soha sem jöttünk ki jól, de Sethtet mindig is csíptem. Épp csak most kezd kamaszodni.

Jake már az ajtó előtt várt. Bellával együtt léptünk ki a teremből. Jake, mintha ezt nem vette volna jó néven. Azonban, amikor meglátta Bellát széles mosoly terült el az arcán. Erős érzelmek rohamoztak meg, de igyekeztem vissza fogni magamat. Semmi jogom nem volt kiakadni.

−Helló srácok! Milyen volt az utolsó órátok? – tudtam, nem igazán érdekli a válasz, csak valamivel megakarta törni a nyomasztó csendet.

−Unalmas. – feleltem lehangoltan. Az ő lelkesedésétől az enyém elszállt. Eszembe jutott, milyen ígéretet tettem magamnak. Nem állok az útjukba. Ezt most egy elsietett lépésnek gondoltam, de Jaken kívül úgy igazán nem volt senkim. Ezt pedig nem kockáztathatom. De aztán egy kép suhant át az elmémen. Megjelentek előttem Bella szavai. „Én is kedvelem őt. De ez nem azt jelenti, hogy nem barátkozom másokkal és nem kedvelhetek meg senki mást.” Ettől némiképp lehiggadtam. Az én barátom is akar lenni, abban pedig nincs semmi. Máris visszatért a jókedvem, ami Bella jelenlétében rajtam volt. Nekem ez az óra közel sem volt unalmas. Bella szemügyre vétele teljesen lekötött, de ezt még sem köthettem az orrukra.

−Haza vigyünk Bella? – hogy ez mért nem nekem jutott az eszembe? Csaptam majdnem a homlokomra. Minden percért hálát adok, amit vele tölthetek. Teljesen elment az eszem. Hova lett a józanságom? Azt hiszem abban a pillanatban elvesztettem, amikor belenéztem csodálatosan szikrázó, barna szemeibe.

−Nem, köszönöm! – ettől csalódott lettem, de ő sem volt feldobva, amiért nemet mondott. – Apa jön értem. – hát persze. Az apja az új rendőrfőnök. Jobb, ha nem húzunk vele ujjat már az elején. A parkolóig együtt mentünk. A rendőrautó látványosan ott állt rá várva. Nagyot sóhajtott. Nem látszott túl lelkesnek, amiért az apja hivatali járgányával kell közlekednie.

−Bella! Ha megbeszéled apukáddal, én szívesen hazaviszlek mindennap suli után. – jutott eszembe ez a képtelen ötlet. Egy rendőr soha sem egyezne bele, hogy egy hozzám hasonló korú, kamasz suhanc furikázza az egy szem lányát. – Óvatosan vezetek. – tettem még hozzá gyorsan.

−Igen Bella. Tök jó buli lenne. – lelkesült fel Jake is. Örültem, hogy ez az ötlet most tőlem származik. Barátom emiatt, kivételesen, egyáltalán nem látszott csalódottnak.

−Köszi fiúk! – éreztem a hálát a hangjában. – Majd megpróbálom meggyőzni apát. – szegénynek elég lesz elviselnie a reggeli fuvarokat. Nem ártana neki egy saját autó. De gondolom, ezzel a megállapítással nem vagyok egyedül. – Holnap találkozunk. – intett majd kelletlenül beszállt az autóba.

−Kedves lány. – ebben tökéletesen egyet értettem vele.

Szótlanul tettük meg az utat La Pushig, az indián rezervátumig, ahol Jacobék éltek. Mindketten belemerültünk a gondolatainkba.

−Bejössz? – észre se vettem, hogy megálltam a házuk előtt. A tengerparttól nem messze, erdő övezte területen állt egy kis piros házikó. Nem túl nagy, de kettejüknek bőven elég. Jake anyukájának halála után a nővérei, amint elég nagyok lettek, elhagyták La Pusht. Túlságosan fájt nekik a sok emlék, ami itt volt. Jake még nagyon kicsi volt akkor, így nem emlékezhetett túl sok mindenre az anyukájával kapcsolatban. Egy autóbalesetben halt meg, ahol Billy is megsérült és tolószékbe kényszerült. Barátom igyekezett neki mindenben segíteni. – Maradt még lasagne a tegnapi ebédről. – mosolygott cinkosan. – Még mindig érzem az illatát. – szagolt bele a levegőbe.

−Most inkább nem. Sok a leckém. – ez igaz is volt, de szerettem volna egyedül lenni. Anya ma szintén sokáig dolgozik, úgyhogy enyém az egész lakás. Nem mintha ez annyira izgatna.

−Oké! Reggel találkozunk! – vágta be az én érzékeny ezüst Volvóm ajtaját. Csikorgattam a fogaimat, de rám se hederített. Nagy nehezen kuporgattam össze rá a pénzt. Egyáltalán nem volt olcsó. Minden centet félre tettem, amit csak tudtam. Már kisgyerekként tudtam milyen autót szeretnék és mindent meg is tettem érte. Évekbe tellett mire összegyűlt rá a pénz. Jakenek természetesen nincs ilyen gondja. Ő épít magának egy saját autót. Igazán tehetséges. Mindig is volt érzéke a műszaki dolgokhoz. Irigylem is érte. Én ezekben a férfias dolgokban nem vagyok túl jó. Annál inkább a művészetekben, a történelemben, az irodalmi művekben, zenében stb.

Otthon, megmelegítettem ebédre az étteremből hozott maradékot. Utána felvonultam a szobámba és ledőltem az ágyra. Csak egy valami járt a fejemben. Bella. Még a rengeteg házi feladatról is elfeledkeztem, annyira belemerültem gondolataimba. Minden egyes arcvonását megjegyeztem, így tökéletesen magam elé tudtam képzelni őt teljes valójában, mintha itt állna előttem. Mintha a szobában lett volna velem. Van valami rejtélyes benne. Valami, ami vonzza az embereket. Különös érzéseket ébreszt bennem. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Úgy van hatással másokra, hogy nem is tud róla. Ha látta volna, hogy néz rá Jake és Mike is, tuti minden percben elpirult volna. De ő nem ilyen szemmel nézett senkire sem. És talán ettől volt olyan vonzó. De rám, mintha mégis máshogy tekintett volna. De biztos csak beképzelem, mert szeretném, ha így lenne. Éreztem, hogy nincs menekvés. Menthetetlenül rabul ejtett. Ettől kétségbeestem, mert a legjobb barátom is érdeklődést mutatott iránta. Most mihez kezdjek? Álljak félre vagy harcoljak? Egyik megoldás se jó. Így is, úgy is elvesztek valamit. Ha harcolok a barátomat, ha nem teszem, a boldogságomat. Úgy érzem, csak mellette lehetnék igazán az. Úgy éreztem megtaláltam azt az egyetlen nőt, akire mindig is vártam. Teljesen összezavar ez az összevisszaság, a lelkemben dúló kuszaság. A legjobb, ha hagyom magamat sodródni lesz, ami lesz. Majd ő választ, és ha kell, akkor zokszó nélkül félre állok. A sorsa előbb-utóbb utoléri az embert. A végzet úgysem kerülheti el önmagát.