2. fejezet - Különös érzelmek

Sziasztok! Ehhez nem fűznék semmit. Biztos van, aki már olvasta, aki meg nem annak pedig jó olvasást hozzá. A harmadik fejezet teljesen új lesz.

−Jacob! – szólította meg barátomat egy ismeretlen lány. Bár annyira nem is ismeretlen, hisz ritkán érkeznek új diákok, így már volt sejtésem a kilétéről. Mégis jobbnak láttam, ha nem nézek fel.

−Szia Bella! – láttam, hogy Jacob széles vigyorral megpaskolja a mellette lévő üres széket. A lány helyet foglalt. Jake igazán furcsán viselkedik. Úgy bánik ezzel a lánnyal, mint aki már ezer éve ismeri. Különös. Nem szokott ilyen lenni. – Hadd mutassam be neked a legjobb barátomat, Edward Masont. Már kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. – ekkor már nem tehettem meg, hogy nem nézek fel. Amint rá emeltem tekintetem, azonnal elvesztem gesztenyebarna szemeiben. – Ő itt Bella Swan.

−Nagyon örülök Bella. – mondtam kedvesen, ami tőlem eléggé szokatlan volt. Nem arról van szó, hogy nem vagyok kedves, vagy ilyesmi. Csak az emberek mindig engem találnak meg a problémáikkal és én igyekszem is segíteni. De már bele fáradtam így legtöbbször kénytelen vagyok magamat megjátszani. Valahogy könnyen olvasok bennük. Nem tudom megmagyarázni miért. De ő más. Nem érzek kényszert a jó pofizáshoz. Ez magától jön.

−Én is. – észrevettem ő is legalább annyira meglepődött, mint én. A szeme nem eresztette az enyémet. Legszívesebben azonnal felpattantam volna, hogy karjaimba zárjam, és soha se eresszem, hogy csak az enyém legyen. Pedig még alig pár perce ismerem. Most már tudom Jake miért viselkedik olyan furcsán. Bella közelében egyszerűen nem lehet máshogy. Mi lehet ennek az oka? Hogy lehet rám ilyen hatással? És nem csak rám, de mindenki másra is.

−Hogy telik az első napod Bella? – elfordította rólam a tekintetét, hogy válaszoljon Jake kérdésére. Szúró érzést éreztem a mellkasomban. Ez szintén nagyon különös. Több lány is tanúsított érdeklődést irántam, de soha egyik sem érdekelt. Többek között Jessica is, aki most igen gúnyos tekintettel figyelte az új lány körül nyüzsgő fiúkat. Engem állandóan idegesített. Soha nem láttam senkit, aki annyit tudna beszélni, mint ő. És akkor jön Bella, aki tökéletes ellentéte. Már az első találkozással felforgatta a jól megszokott életemet.

−Elég jól. Kedvesen fogadott mindenki. – a mosolya egyszerűen varázslatos. Úgy döntöttem jobb, ha nem figyelek rájuk. Még magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel, nem lenne jó, ha bárkinek is feltűnne zavarodottságom. Nem tudom, mi történik velem, de nem kerülte el figyelmemet Jake is mennyire oda van érte. És Bellának látszólag ez nincs is ellenére. Így jobb, ha nem állok az útjukba, hisz Jake a legjobb barátom. Ráadásul ő ismerte meg előbb. Nélküle talán sose lett volna módom a közelébe jutni. Gondolom egy idősek lehetnek, mert ahogy kivettem a szavaikból, több órájuk is van együtt. Milyen jó a legjobb barátomnak. Én 17 éves vagyok, ő meg 16. Egy osztállyal feljebb járok. Ez nem mindig olyan jó. A legtöbb barátom Jake osztályában van. Köztük ő is és most már Bella is. Legalábbis reméltem, hogy barátok azért még lehetünk.

−Bella! Milyen órád lesz most? – kérdezte Mike. Már meg se lepődtem, hogy rá is olyan hatással van, mint ránk. Talán csak azaz oka, hogy még új. Néhány hét múlva már senkinek nem fog szemet szúrni. 

−Biológia a B20-ban. – meredt az órarendjére. Látszott rajta még nem ismeri ki magát itt. A fiúk meg kapva kaptak az alkalmon, hogy nagyvonalúan kisegítsék. 

−Szívesen elkísérlek! - ajánlkozott Jake.

−Hé! Én akartam felajánlani. – csapott le Mike is. Jó, hogy össze nem verekedtek.

−Ezzel elkéstél. De úgyis Bella dönt. – nézett rá reménykedve a barátom.

−Hát... – ekkor eszembe jutott, hogy nekem is biológiám lesz ugyanabban a teremben. Hogy lehetséges ez? Biológiára nagyon kevesen jártunk, így a tanár összevont két osztályt. Szóval ezért.

−Nekem is ott lesz biológiám. – szólaltam meg hosszú idő után először. Igazából a köszönésen kívül nem is igen szóltam hozzá. Sőt, egyáltalán nem. Ettől egy kicsit elszégyelltem magam. – Mehetünk együtt.

−Ennek örülök. – mosolygott rám. – Legalább nem kell senkit fölöslegesen fárasztanom. – megkönnyebbültem, hogy faragatlanságom ellenére nem utasított el. Jó lesz kicsit kettesben vele, állandóan figyelő, szemrehányó pillantások nélkül. Jake rosszallóan nézett rám. Tudtam, hogy ez nem volt fer húzás részemről, de ha úgyis egy irányba megyünk, mért ne tehetnénk azt együtt.

−Indulhatunk? – kérdeztem az ebédem végeztével. Bella nagyban beszélgetett még Jake-kel, Mike-kal és a többiekkel. Én most kimaradtam ebből a társalgásból. De azért figyeltem. Minden szót hallani akartam, ami elhagyja az ajkát. Mindenki rá volt kíváncsi, így sok mindent megtudtam róla. Például azt is, hogy Phoenixből jött, nem szereti a csapadékot és az apukája lett az új sheriff. Én imádom az esőt. Élvezem a pergő esőcseppeket, amik végig folynak az arcomon, hogy aztán az esőáztatta ruhámat hozzá tapasszák a testemhez. Fergeteges érzés. De megértem, ha a napsütötte arizonai városban valaki nem kedveli meg az esőt. Jake és én elég sokat játszottunk kint gyerekként, sokszor bőrig ázva, hisz itt ritka az olyan nap, hogy ne essen.

−Persze. Én is végeztem már. – rám emelte tekintetét. Ismét elvesztem gyönyörű szemeiben. Minden szem rám szegeződött. Már indulásra készen álltam.  Jake olyan dühösen nézett rám, amiért elrabolom körükből őt, mint még soha. Remélem, nem gondolja rólam azt, hogy képes lennék közéjük állni. Bár nem tagadom, különös érzéseket ébreszt bennem, amiket nem tudok megmagyarázni. De Jake-kel való barátságom sokkal fontosabb, mint az én hülye, megmagyarázhatatlan érzéseim.

−Később találkozunk még? – fordult vissza hozzá, mielőtt elindultunk volna.

−Persze Bella. – de szemeit nem vette le rólam.

−Köszönöm, hogy felajánlottad, tartsak veled! – már a folyóson haladtunk. – Jake azt mondta te vagy a legjobb barátja mégis olyan furcsán reagált, amikor szóba hoztad ezt.

−Kedvel téged. – mondtam kurtán. Jó megfigyelő, ami nem biztos, hogy számunkra előnyös. Viszont elég esetlen. Többször majdnem elesett a saját lábában. De benne még ez is tetszik. Olyan védtelennek látszik így.

−Én is kedvelem őt. – ezeknél a szavaknál nem mertem rá nézni, nehogy eláruljam, milyen rosszul esik. Pedig abban nincs semmi, ha valakit kedvel az ember. – De ez nem azt jelenti, hogy nem barátkozom másokkal és nem kedvelhetek meg senki mást. – visszahúzódónak látszik, de ez a kijelentés határozott személyiségre utalt, aki ki áll a döntései mellett és soha nem bán meg semmit. Egy szóval makacs. Benne nem könnyű olvasnom, de ezeket nem volt nehéz megállapítani. Végre rá néztem. Pillantásunk ismét találkozott. Pirulva sütötte le szemeit. Ezen mosolyognom kellett. A kisugárzása ilyenkor még szebbé teszi.

−Edward! – az ő szájából a nevem igazán szépen csengett. – Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de azt látom rajtad, hogy szomorú vagy valami miatt. – tényleg jó megfigyelő, ez immár tagadhatatlan. Ezzel be is bizonyította. Sokan mondták már, hogy állandóan olyan savanyú fejet vágok, mint egy citrom. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – úgy láttam, komolyan érdekli, mi van velem. De miért? Még csak most lát életében először.

−Nem nagy ügy. – ez nem teljesen igaz, de nem akarom már az elején a lelki nyavalyáimmal terhelni.

– Az édesanyám egyedül nevel. Az apám egész kicsi koromban lelépett. – ez elég ok a búskomorsághoz. Nem?

−Sajnálom! – tette a karomra a kezét. Az izmaim összerándultak, majd megfeszültek az érintésétől, de nem húztam el a kezemet. Jól esett és megnyugtatott a közelsége, érintése. Kezének melege perzselte a bőrömet. Hihetetlenül jó érzést volt.

−Nem tesz semmit. – mondtam gépiesen. Nem szeretek erről beszélni. Csak nem akartam udvariatlan lenni. – Mindenkinek így volt a legjobb. − a kedvem mindig még rosszabb lesz, ha szóba kerül a családi életem. Minden bizonnyal ez meg is látszott rajtam. Az édesanyámat Elisabeth Masonnek hívják, aki itt dolgozik az iskolában a titkárságon. Az édesapám nagy nőcsábász volt. Lépten-nyomon megcsalta anyámat, aki rettentően szenvedett minden egyes alkalom után, még sem volt képes kiadni az útját. Míg végül le nem lépett egy fiatal kiscsajjal, magára hagyva anyát és engem. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Anya csak tovább szenvedett volna mellette. Épp ezért megfogadtam magamnak, hogy én más leszek, mint ő. Csak egyetlen nőt fogok szeretni és míg azt meg nem találom, addig nincs is szükségem senkire.

Nem mintha most jobb lenne a helyzet. Anya éjjel-nappal randevúkra jár. Már alig találkozunk. Persze nem csak emiatt. A helyi gyorsétteremben is dolgozik esténként, mert abból, amit a suliban keres, nem igazán tudnánk megélni. Ő így próbál mindent megadni nekem. Nem is hibáztatom érte. Sok mindent köszönhetek neki. Mindentől függetlenül nagy szeretetben nevelt fel és soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Soha nem volt okom panaszra és most sincs, de az életem nem éppen rózsás, ezért nincs okom az állandó vidámságra. A jellememhez hozzá tartozik a már jól megszokott, magába forduló, szomorú fej. De Bella mellett még ezeket is elfelejtettem. Minden pillanatban mosolyt csal az arcomra. Rég éreztem ennyire jól magamat, mint most, amikor vele vagyok.

−Megjöttünk. – álltam meg a fehérre mázolt teremajtó előtt. Szélesre tártam előtte. Előbb ő lépett be, majd én. Elcaplattam a helyemre. Régen Jess ült mellettem, de amint rájött nem vagyok vevő az értelmetlen locsogására, átült Lauren mellé. Azóta egyedül ülök. Egy cseppet se bánom. Bella tanácstalanul állt a terem közepén. Aztán elindult felém.

−Nem baj, ha melléd ülök? – még soha semminek nem örültem ennyire. Egy teljes tanóra, míg mellettem van. Több óránk nincs is együtt, így ritkán fogom látni, de legalább ezen az egy alkalmon minden gond nélkül élvezhetem a társaságát.

−Dehogy baj! – húztam ki neki a széket. Abban a pillanatban, amint helyet foglalt, megjött a tanár is. Mr. Ferno igen rendes figura, de kissé szétszórt. Igazán kellemes utolsó órának, amit Bella jelenléte csak fokozott. Ebben a másodpercben annyira boldog voltam, mint egész életemben még soha. Jó lett volna, ha ez a pillanat nem múlik el. Egész órán Bellát figyeltem. A tanár beszéde nem igazán kötött le. Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb lénye ül mellettem. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ez azért egy kicsit kétségbeejtő is, hisz nem is ismerem. Mi az oka annak, hogy mégis boldogabbnak érzem magam vele, mint akárki mással. Még a Jacobbal töltött idő sem töltött el ekkora örömmel, pedig ő a legjobb barátom. Minden egyes vonását szerettem volna elraktározni elmémben, hogy örökké emlékezhessek rá. Hát nem fura? Egy lány, aki nem is tudja milyen hatással van a környezetére, minden gondolatomat leköti és nekem ez ellen még csak kifogásom sincs. Mert biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla. Az érzés még inkább erősödött bennem, hogy nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. De az óra lassan közeledett a végéhez. Aztán a csengő is megszólalt tudatosítva bennem ezt a tényt. Az is eszembe jutott, ma én viszem haza Jacobot. Az apja, Billy, mostanában sok időt tölt Sue Clearwaternél. Jake ezt egyáltalán nem furcsállja. Szerintem pedig igen is az. Ő azt mondja, az apja csak segít neki és a gyerekeinek átvészelni a gyászt. Harry Clearwater néhány hónapja halt meg szívrohamban. Mindenkit lesújtott ez a szörnyűség. Billynek a legjobb barátja volt. Két gyereket hagyott maga után. Leah-val soha sem jöttünk ki jól, de Sethtet mindig is csíptem. Épp csak most kezd kamaszodni.

Jake már az ajtó előtt várt. Bellával együtt léptünk ki a teremből. Jake, mintha ezt nem vette volna jó néven. Azonban, amikor meglátta Bellát széles mosoly terült el az arcán. Erős érzelmek rohamoztak meg, de igyekeztem vissza fogni magamat. Semmi jogom nem volt kiakadni.

−Helló srácok! Milyen volt az utolsó órátok? – tudtam, nem igazán érdekli a válasz, csak valamivel megakarta törni a nyomasztó csendet.

−Unalmas. – feleltem lehangoltan. Az ő lelkesedésétől az enyém elszállt. Eszembe jutott, milyen ígéretet tettem magamnak. Nem állok az útjukba. Ezt most egy elsietett lépésnek gondoltam, de Jaken kívül úgy igazán nem volt senkim. Ezt pedig nem kockáztathatom. De aztán egy kép suhant át az elmémen. Megjelentek előttem Bella szavai. „Én is kedvelem őt. De ez nem azt jelenti, hogy nem barátkozom másokkal és nem kedvelhetek meg senki mást.” Ettől némiképp lehiggadtam. Az én barátom is akar lenni, abban pedig nincs semmi. Máris visszatért a jókedvem, ami Bella jelenlétében rajtam volt. Nekem ez az óra közel sem volt unalmas. Bella szemügyre vétele teljesen lekötött, de ezt még sem köthettem az orrukra.

−Haza vigyünk Bella? – hogy ez mért nem nekem jutott az eszembe? Csaptam majdnem a homlokomra. Minden percért hálát adok, amit vele tölthetek. Teljesen elment az eszem. Hova lett a józanságom? Azt hiszem abban a pillanatban elvesztettem, amikor belenéztem csodálatosan szikrázó, barna szemeibe.

−Nem, köszönöm! – ettől csalódott lettem, de ő sem volt feldobva, amiért nemet mondott. – Apa jön értem. – hát persze. Az apja az új rendőrfőnök. Jobb, ha nem húzunk vele ujjat már az elején. A parkolóig együtt mentünk. A rendőrautó látványosan ott állt rá várva. Nagyot sóhajtott. Nem látszott túl lelkesnek, amiért az apja hivatali járgányával kell közlekednie.

−Bella! Ha megbeszéled apukáddal, én szívesen hazaviszlek mindennap suli után. – jutott eszembe ez a képtelen ötlet. Egy rendőr soha sem egyezne bele, hogy egy hozzám hasonló korú, kamasz suhanc furikázza az egy szem lányát. – Óvatosan vezetek. – tettem még hozzá gyorsan.

−Igen Bella. Tök jó buli lenne. – lelkesült fel Jake is. Örültem, hogy ez az ötlet most tőlem származik. Barátom emiatt, kivételesen, egyáltalán nem látszott csalódottnak.

−Köszi fiúk! – éreztem a hálát a hangjában. – Majd megpróbálom meggyőzni apát. – szegénynek elég lesz elviselnie a reggeli fuvarokat. Nem ártana neki egy saját autó. De gondolom, ezzel a megállapítással nem vagyok egyedül. – Holnap találkozunk. – intett majd kelletlenül beszállt az autóba.

−Kedves lány. – ebben tökéletesen egyet értettem vele.

Szótlanul tettük meg az utat La Pushig, az indián rezervátumig, ahol Jacobék éltek. Mindketten belemerültünk a gondolatainkba.

−Bejössz? – észre se vettem, hogy megálltam a házuk előtt. A tengerparttól nem messze, erdő övezte területen állt egy kis piros házikó. Nem túl nagy, de kettejüknek bőven elég. Jake anyukájának halála után a nővérei, amint elég nagyok lettek, elhagyták La Pusht. Túlságosan fájt nekik a sok emlék, ami itt volt. Jake még nagyon kicsi volt akkor, így nem emlékezhetett túl sok mindenre az anyukájával kapcsolatban. Egy autóbalesetben halt meg, ahol Billy is megsérült és tolószékbe kényszerült. Barátom igyekezett neki mindenben segíteni. – Maradt még lasagne a tegnapi ebédről. – mosolygott cinkosan. – Még mindig érzem az illatát. – szagolt bele a levegőbe.

−Most inkább nem. Sok a leckém. – ez igaz is volt, de szerettem volna egyedül lenni. Anya ma szintén sokáig dolgozik, úgyhogy enyém az egész lakás. Nem mintha ez annyira izgatna.

−Oké! Reggel találkozunk! – vágta be az én érzékeny ezüst Volvóm ajtaját. Csikorgattam a fogaimat, de rám se hederített. Nagy nehezen kuporgattam össze rá a pénzt. Egyáltalán nem volt olcsó. Minden centet félre tettem, amit csak tudtam. Már kisgyerekként tudtam milyen autót szeretnék és mindent meg is tettem érte. Évekbe tellett mire összegyűlt rá a pénz. Jakenek természetesen nincs ilyen gondja. Ő épít magának egy saját autót. Igazán tehetséges. Mindig is volt érzéke a műszaki dolgokhoz. Irigylem is érte. Én ezekben a férfias dolgokban nem vagyok túl jó. Annál inkább a művészetekben, a történelemben, az irodalmi művekben, zenében stb.

Otthon, megmelegítettem ebédre az étteremből hozott maradékot. Utána felvonultam a szobámba és ledőltem az ágyra. Csak egy valami járt a fejemben. Bella. Még a rengeteg házi feladatról is elfeledkeztem, annyira belemerültem gondolataimba. Minden egyes arcvonását megjegyeztem, így tökéletesen magam elé tudtam képzelni őt teljes valójában, mintha itt állna előttem. Mintha a szobában lett volna velem. Van valami rejtélyes benne. Valami, ami vonzza az embereket. Különös érzéseket ébreszt bennem. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Úgy van hatással másokra, hogy nem is tud róla. Ha látta volna, hogy néz rá Jake és Mike is, tuti minden percben elpirult volna. De ő nem ilyen szemmel nézett senkire sem. És talán ettől volt olyan vonzó. De rám, mintha mégis máshogy tekintett volna. De biztos csak beképzelem, mert szeretném, ha így lenne. Éreztem, hogy nincs menekvés. Menthetetlenül rabul ejtett. Ettől kétségbeestem, mert a legjobb barátom is érdeklődést mutatott iránta. Most mihez kezdjek? Álljak félre vagy harcoljak? Egyik megoldás se jó. Így is, úgy is elvesztek valamit. Ha harcolok a barátomat, ha nem teszem, a boldogságomat. Úgy érzem, csak mellette lehetnék igazán az. Úgy éreztem megtaláltam azt az egyetlen nőt, akire mindig is vártam. Teljesen összezavar ez az összevisszaság, a lelkemben dúló kuszaság. A legjobb, ha hagyom magamat sodródni lesz, ami lesz. Majd ő választ, és ha kell, akkor zokszó nélkül félre állok. A sorsa előbb-utóbb utoléri az embert. A végzet úgysem kerülheti el önmagát.