5. fejezet - Minden megváltozik

 

Sziasztok! :) Meghoztam a frisst :) Sajnálom, hogy egy kicsit késtem vele, de tegnap könyvbemutatón voltam. A Hungarovox Antológia bemutatója volt, amiben az én írásom is szerepel. Igaz ez nem egy önálló kötetet, mert az Antológia olyan kiadvány, amely több szerző munkáját egyetlen kötetben jelenteti meg, de nekem ez is nagy szó, úgyhogy nagyon boldog vagyok :) Egy interjú is szerepel benne, amit Eszes Szabolccsal készítettem. Szóval tegnap későn értem haza és nagyon fáradt is voltam, ezért már nem tudtam feltenni az új fejit. :) De most itt van :) Remélem mindenkinek tetszeni fog és várom a bőséges kommenteket is :) Írjatok bátran! Minden véleményt szívesen fogadok :) A 6. fejezet kissé elfog húzódni, mert  vizsgaidőszak van, nem tudom mikorra fogom tudni megírni, de addig is türelmeteket kérem! Köszönöm mindenkinek, aki olvassa ezt a törimet is :) Érezzétek jól magatokat nálam :) Puszilok mindenkit! Zora

 

− Bella! – mozdulatlanul álltam és néztem az elszáguldó autó után. Talán utána kéne mennem megbeszélni vele a történteket. Nem, ez nem valami jó ötlet. Időt kell hagynom neki a megnyugvásra. A suliban lesz alkalmunk mindent tisztázni. Iszonyatosan gyötört a bűntudat. „Edward Mason, te olyan hülye vagy! Még csak pár hónapja ismered és lehet el is üldözted örökre.” Ezek és hasonló gondolatok vertek tanyát a fejemben. Nem tudom, mi ütött belém. Mindig úriember voltam mindenkivel. Most valahogy mégis elvesztettem a fejem. A közelében olyan egyszerűnek tűnt minden. Csak egy ártalmatlan csók volt, amit viszonzott. Szította bennem a tüzet. Ahogy a nyelve a számban játszott az enyémmel, mennyei volt. A vágy felforrósodott egész testemben. Legszívesebben azonnal letepertem volna. Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzelmeket. De ettől nem lettem jobban. Pocsékul éreztem magam. Féltem, hogy elrontottam mindent. Túl korai volt még ez az egész. Megérdemelném, ha soha többé nem állna szóba velem.

Vajon ő, mit gondolhat most? Már az ágyamon fekve törtem a fejemet. Biztos azt hiszi, mekkora tapló vagyok. Nem bírnám elviselni, ha így zárulna le a kapcsolatunk, amikor még el sem kezdődött, de megérteném. Egyre izgatottabban vártam a holnapot. Holnap újra láthatom, akármi is lesz. Bárhogy dönt, elfogadom. Nem lesz könnyű, főleg azok után, láttam milyen szemeket mereszt rá Jake, de tiszteletben fogom tartani. Még ha nekem ez fájni is fog. Ha engem elutasít, szabad lesz az út előtte. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Tudom, ez hülyeség ennyi idő után, de az ember nem tudja irányítani az érzelmeit. Bella már most nagyon fontos nekem. Ezért bánt annyira, amit tettem. Egyáltalán nem bántam meg. Ez a csók örökre belém itta magát és ha csak ennyi jutott belőle nekem, legyen. Ezeket megpróbálom majd neki is elmondani.

Nem szeretek az érzelmeimről beszélni. Azonban, ha meg akarom őt tartani, őszintének kell lennem. Ne azért utasítson el, mert hazudtam neki. Meg kell találnom a módját, hogy kettesben lehessek vele. Semmi garancia nincs arra, ő is akarni fogja majd. A hazafelé út kilőve, mivel kapott egy autót. Jake-kel pedig egy osztályba jár. Szóval tuti egész nap a nyakán fog lógni. Remélem nem haragszik túlzottan és meg akarja majd vitatni. Olyan fura volt. Amikor elment, újra megcsókolt. De akkor miért rohant el csakúgy? Azt se hagyta, hogy megmagyarázzam. Lehet, hogy ő az, aki megbánta? A lányok másképp működnek, mint a fiúk. Én nem bántam meg, csak félek, emiatt fogom örökre elveszíteni. A lányok minden apróságon betudnak pöccenni. Eddig ő teljesen másnak bizonyult. Ezért is keltette fel az érdeklődésemet abban a percben, amikor megláttam.

Rögtön elvarázsolt teste minden rezdülésével, hangjával, gyönyörű szemeivel. Istenem, azok a szemek! Elég beléjük néznem, el is vesztem. A külvilág megszűnik létezni. Nincs más csak ő, meg én. Újra látnom kell azokat az igéző szemeket. Szükségem van rá, mint a levegőre az élethez.

Olyan gyorsan jött minden. Ezt a hirtelen jött változást nem tudtam hova tenni. Tisztán éreztem, nem tudnék többé nélküle élni. Szeretem! Igen! Ez már biztos. Ha csak rá gondolok összeszorul a gyomrom. Olyan tisztán magam elé tudom képzelni csodálatos alakját, mintha teljes valójában itt állna előttem. Egyre jobban hiányzik, a távolság, ami köztünk van, egész testemben egyre jobban kínoz. Nem értem a bennem zajló eseményeket. Hogy lehet rám ilyen hatással? Csak azt tudom, ez a lány olyan fontossá vált számomra, mint soha senki.

Gyötrő érzelmeim közepette eszembe jutott, hogy biológiára közösen járunk, ahol mellettem ül és Jake sincs ott. Nyugodtan meg tudnánk mindent beszélni. Ez felvidított. Rögtön jobban éreztem magam és még izgatottabban tekintettem az elkövetkezendő nap elé. Csak remélni tudtam, nincs még minden veszve.

Annyira belemerültem a gondolataimba, észre se vettem milyen későre jár az idő. Hétköznap időben kellett lefeküdni a suli miatt. Még se jött álom a szememre. Csak feküdtem az ágyon és a plafonra meredve járt az agyam egyfolytában. Bella bele kúszott a fejembe és nem volt hajlandó távozni onnan. Pedig holnap frissnek kell lennem. Nem akarom a szemem alatt lévő sötét karikákkal is elijeszteni csak, mert nem aludtam ki magam.

Már éppen belesüppedtem volna az öntudatlanságba, amikor zajt hallottam odalentről. Rá néztem az órára. Anya nem lehetett, csak késő hajnalban jön haza. Ezért küldetett Belláékkal vacsorát. Most se tudom, miért tette, hisz mindig hoz a munkából maradékot. Nem fenyeget éhhalál. Szerencsére nagyon jól főznek ott. Rendes volt Bellától, amiért vállalta ezt a küldetést. Csak nem biztos, hogy jól sült el a dolog. Majd reggel kiderül.

Újabb csörömpölést hallottam. Ideje volt utána néznem. Nagy nehezen feltápászkodtam. Óvatosan megindultam az ajtó felé, majd a lépcsőn lefelé. A lépcsőfokok már nem nyikorogtak, nesztelenül tudtam haladni. Nemrég végre sikerült megjavíttatnom őket. Kezdtek elég idegesítőek lenni. Ki gondolta volna, hogy ilyen létfontosságúvá válhat a dolog. Talán egy betörő lesz az. Tőlünk nem tud túl sok mindent elvinni. Lehet hagynom kéne az egészet a francba. Mérlegeltem a lehetőségeket. Nem túl sok esélyem lenne egy profi ellen, akit tetten értek akció közben. Gyorsan döntöttem. Nem hagyhatom, hogy azt a kevesünket is elvigye, amink van és amiért keményen megdolgoztunk csak, mert neki nem fűlik a foga a munkához, inkább másoktól vesz el.

A lépcső aljára érve fényt láttam. Meghallottam anyám hangos nevetését, majd a poharak csörömpölését, ahogy összekoccintják őket. Remek. Én itt halálra idegesítem magam és azt latolgatom, hogyan bánjak el egy illetéktelen behatolóval, miközben ő jól érzi magát a nappaliban. Igazán biztató. Arról volt szó, sokáig dolgozik, erre haza hoz egy újabb pasit. A héten ki tudja már hanyadik. Megértem, hogy rettentően szenved. De akkor sem így kéne levezetnie. Eltudom képzelni, mit érezhet, most már még inkább. Én is így éreznék, ha el kellene válnom Bellától. De, ami sok, az sok. Kezd túlzásokba esni, én meg kezdem megelégelni a dolgokat. Mégis csak az anyám. Viselkedjen is úgy.

Már jó régóta nem tudtam megbeszélni vele semmit. Apa távozásával anyában meghalt valami. Nem számított, mit tett. Igyekezett mindig vidámnak látszani, de legbelül szenvedett, ahogy most is. Engem nem tud becsapni. Pedig így volt a legjobb neki. Meg nekem is. Semmi szükségem nem volt egy olyan példaképre, aki a saját feleségét, fiát nem képes tiszteletben tartani. Ugyanakkor hálás voltam neki, amiért meghozta ezt a döntést. Anya soha nem lett volna képes rá. Akár milyen szörnyeteg is volt, akármennyi fájdalmat okozott, soha nem hagyta volna el. Most pedig férfiak sokaságával próbálja levezetni a benne lévő feszültséget. Az anyám nem prosti, csak jól érzi magát. Nincs ebben semmi, ezt én is tudom. Próbál felejteni. Attól félek ezzel még jobban tönkreteszi magát. Nem tudom, mi módon segíthetnék neki. Éles kacaj törte meg ismét a csendet. Aztán óriási sikolya hallatán a vér is megfagyott bennem.

− Anya! – suttogtam halkan. A lábam lecövekelt, nem bírtam megmozdulni. Muszáj erőt vennem magamon. Az anyám bajban van. Nekem kell megvédenem. Ezekre a gondolatokra visszatért belém az élet. Szélsebesen rohantam a kiáltás irányába. Az elém táruló látvány iszonyatos volt. Anyámat ott találtam egy idegen férfi karjaiban. Száját a nyakára tapasztotta, mintha csak csókot adna neki. Anya mozdulatlanul feküdt a karjai közt. Csukott szeme meg se rebbent, karjai ernyedten lógtak teste mellett.

− Azonnal eressze el! – ordítottam a hátborzongató, nekem kissé háttal álló, személyre. Felém pillantott. Szeme vörösen izzott, bőre hófehér volt. Szemfogai megcsillantak a holdfényében. Hegyes és éles volt. Anya nyakából szivárgott a vér. Olyan volt, mint aki a kérésemre cselekszik, elengedte. Élettelen teste a padlóra hullott, mint akiből kiszívták az életet. – Mit tett vele? – rohantam volna oda, megnézni mi van vele. De a férfi olyan gyorsan előttem termett, hogy időm se volt felfogni. A mellkasomnál fogva taszított rajtam egyet. Neki csapódtam a falnak és a vezetékes telefon mellett értem földet. A levegő beszorult, összepréselődött a tüdőmben, alig bírtam lélegezni. A legapróbb áramlat is iszonyú fájdalommal járt. – Ki maga? – kérdeztem tőle, miközben lassan, céltudatosan haladt felém. – Mit akar tőlünk? – a beszéd is egyre nehezebben ment. Alig jött ki hang a torkomon.

− A legrosszabb rémálmod! – válaszolta fölém hajolva. Hideg lélegzete súrolta az arcomat. – Nem kellett volna bele avatkoznod a nagyok dolgába!

− Maga bántotta az anyámat. – féltem, nagyon féltem, de válaszokat akartam. Mi értelem, hisz úgyis mindjárt meghalok? Nem tudom. – Miért?

− Igen. Ez valóban igaz. – cinkosan mosolygott, míg én a földön ültem, hátamat a falnak támasztva. Akárhányszor próbáltam, nem sikerült lábra állnom. Mindig visszarogytam. – Hogy miért? Mert a vérének az illata igen csábító volt. Ahogy az ér lüktetett a nyakán, teljesen felizgatott. Nem tudtam ellenállni neki. De miért is tettem volna? Egy cseppet sem bántam meg, mert az íze annál is fantasztikusabb volt, mint amire számítottam. – nevetett fel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Fel-alá járkált, de le sem vette rólam a szemét.

− Mi vagy te? – a felismeréstől elszörnyedtem. Lehetetlen. Ez itt a valóság.

− Szerintem te már pontosan tudod. – hajolt ismét fölém. – Neked nincs olyan jó illatod. – lélegzett mélyet. – De megteszi, ha már itt vagyok.

− Vámpír! – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Biztos csak álmodom. Vámpírok nem léteznek. Igen, csak ez lehet. Miközben Bellára gondoltam biztos elnyomott az álom. „Drága Bella! Másra se tudok gondolni csak rád.” − Most mi lesz velem? – a fájdalom annyira valóságos. Nem kellett volna már felébrednem?

−Sajnos kénytelen leszek végezni veled is. Az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. De tudod, mit… − néhány percre elgondolkodott. Itt a vég. Soha többé nem láthatom Bellát, a legjobb barátomat Jake-et. Nem tudom elmondani nekik, mennyire fontosak nekem. Most örültem csak igazán, hogy nem szállt inamba a bátorságom és megmertem csókolni. Legalább ennyi megadatott nekem vele. Remélem Jake-t választja majd. Mellette igazán boldog lehetne. Hálás lehetek az életnek, amiért az utamba sodorta, ha csak ilyen rövid időre is. Megtapasztalhattam milyen valakit szeretni. Ő lett volna az én nagy Ő-m. Tudom. Legbelül érzem. Soha nem lettem volna képes elhagyni és fájdalmat okozni neki. Ő volt az, akire vártam. – Jó srácnak tűnsz, ezért szívességet teszek neked. – ez meg miről beszél? Inkább essünk túl rajta gyorsan. Kezébe vette az egyik karomat. Becsuktam a szememet. Érintése jéghideg volt, beleborzongtam. – Egyszer még hálás leszel ezért. – amiért megölt? Azt kétlem. Hűvös ajkai a csuklómat érintették, majd egy szúró fájdalmat éreztem. Mire kinyitottam a szemem, ott se volt. Ez most mi? Hova lett? Szórakozik velem?

Hirtelen éles fájdalmat éreztem. Elterültem a padlón, az egész testem rázkódott a kíntól.

− ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – óriási sikoly hagyta el a számat. – Ez iszonyúan fáj. Valaki szüntesse meg! Oltsátok el a tűzet! Mindjárt elégek! – kiabáltam önkívületemben. Egész testemet tűz emésztette. Ekkor megcsörrent a telefon. Még nem vesztettem el teljesen a tudatomat. Automatikusan utána nyúltam. Talán tudnak nekem segíteni. Nem bírom ezt a fájdalmat. De akárhogy nyújtózkodtam, nem értem el. Nem volt kitől segítséget kérni. Bekapcsolt az üzenetrögzítő.

„− Szia Edward! Itt Bella!” – Bella! Soha többé nem láthatom. Most mégis az ő hangját hallom utoljára. Egy igazi angyal hangját. A forróság egyre jobban áradt szét bennem. Egyre nehezebben tudtam figyelni szavaira. Erősen koncentráltam a hangjára. Minden egyes szót hallani akartam. Ha felhívott, akkor még sem haragszik rám annyira. Ezzel a tudattal örömmel halok meg. „– Sajnálom, ami történt. Nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem csak megijedtem. Azt akartam, hogy tudd, egyáltalán nem bántam meg. Remélem holnap szóba állsz még velem és meg tudjuk majd beszélni. Nagyon sokat jelentesz nekem. Kérlek, ne haragudj!” – megszakadt a vonal, a hang eltűnt. Mégis öröm töltött el. Nem bánta meg. Ő sem bánta meg. Sokat jelentek neki. Akkora kő esett le a szívemről. Meg akarja beszélni. Kár, hogy már soha nem lesz alkalmunk tisztázni ezt. Gyönyörű arca lebegett előttem, miközben testemben a fájdalom egyre jobban erősödött.

− Szeretlek Bella! – ezek voltak az utolsó szavaim mielőtt elnyelt a sötétség.

***

Legszívesebben torkom szakadtából ordítottam volna, hogy legyen végre vége. A tűz belülről emésztett. Bejárta testem minden egyes porcikáját. A kezemből kiindulva haladt a szívem felé, ami minden egyes dobbanásával közelebb került az utolsóhoz. Azt hittem a halál békés, hogy nincs több szenvedés. De a fájdalom, amit éreztem minden volt, csak békés nem. Mikor lesz már vége? Meghaltam és már a pokol szűnni nem akaró tüze éget? Azért nem ér véget kínszenvedésem, mert a pokolban az embernek egy perc nyugta sincs? Bella! Bárcsak több időnk lett volna. Egyetlen csók adatott meg csak számunkra, de abban benne volt minden. Csukott szemeim előtt csak az ő arca lebegett. Vajon, hogy fogadja majd halálom hírét? Ilyen rövid idő alatt annyira megszerettem, de nem volt időm normálisan kimutatni. Vajon ő, mit érezhet irántam? Nem hiszem, hogy nála is olyan gyorsan működnének a dolgok, mint nálam. Ha több időm lett volna az élők közt, a szívem akkor se lett volna soha másé, csak az övé. És ez nem változik a halál után se.

Egy újabb ordítást igyekeztem visszafojtani. Éreztem, ahogy a testem vonaglik a földön. Egyre szaporábbak lettek a lélegzetvételeim, a szívem egyre gyorsabb tempót diktált. A tűz mindegyre csak haladt, egyetlen pont felé. Elkezdtek a szívem körül tornyosulni, míg egyszer csak elérték azt. Még utoljára dobbant egy óriásit, majd többé nem mozdult. Elérkezett a vég. A fájdalom megszűnt. Hirtelenjében olyan erősnek éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Nagyon fura érzés volt. Az utcáról beszűrődő zsibongó zajok sértették a fülemet. Most akkor halott vagyok, vagy mi van? Az orromat minden féle illat csavarta. A torkom iszonyúan égett.

A szememet még nem mertem kinyitni, mert féltem attól, amit látni fogok. De a zajok és az illatok egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az ingerektől a szemeim felpattantak. Először csak a levegőt pásztáztam, majd végig tapogattam a körülöttem lévő területet. Semmi gyanúsat nem találtam. A padló kemény felületén feküdtem. Rászántam magam a felülésre. Meglepetten tapasztaltam, hogy a saját előszobámban ülök. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre. A halál küszöbén álltam, most mégis itt ülök és teljesen jól vagyok.

Halványan derengett, hogy hangokat hallottam. Lejöttem megnézni, mi lehet az. Csak anya hozott ismét haza valaki, aztán óriási sikolya rázta meg a házat. Egy idegen férfi tartotta karjai közt élettelen testét. Amikor észrevett, engem is megtámadott, majd harapással sebet ejtett a csuklómon és eltűnt. Odakaptam, de már nyoma sem volt. Ő egy vámpír volt. Azt mondta egyszer még megfogom neki köszönni. Ekkor még nem értettem miért mondja ezt nekem. Rémülten léptem az előszobában logó tükör elé. Alig hittem el, amit benne látok. Testem tökéletes, márvány sima volt, bőröm hófehér, mint a hulláké, még sem voltam az, szemem alatt sötét karikák húzódtak, íriszem vérvörösen izzott. Nem! Az nem lehet! Nem válhattam én is azzá, ami végzett az anyámmal.

Anya! Kaptam észbe. A teste biztos ugyanott hever ahol tegnap hagytuk. A nappaliban azonban nem találtam. Átkutattam az egész házat, de nem leltem rá. Elvitte volna magával? De miért? Most mihez kezdjek? Egyedül maradtam a nagyvilágban. Fogalmam sincs mit csináljak, hogyan tovább?

Tekintetem a telefon pirosan villogó gombjára siklott. Nem tudom mennyi idő telhetett el a végzetes este óta, de nem rémlett, hogy bármikor is hallottam volna a telefont. Óvatosan nyúltam feléje és indítottam el a lejátszást.

„Önnek tizenöt új üzenete érkezett!” – közölte az automata hang. Tizenöt? Soha az életben nem kaptam még ennyi üzenetet.

„− Edward! Itt Bella!” – Bella? Azt hittem soha többé nem fogom hallani a hangját. A szívem nem dobogott többé, az iránta érzett érzéseim viszont egy cseppet sem változtak. Soha nem fognak elmúlni. Gyönyörű szemei, csodálatos arca örökre belém vésődött. – „Mi van veled? Úgy eltűntél. Remélem jól vagy. Nagyon aggódom. Hívj fel!” – szegény édesem. Már biztos halálra idegesítette magát, holott meg se érdemlem. Összefutott a nyál a számban. A szomjúság kezdett elhatalmasodni rajtam. Az üzenetek megállás nélkül peregtek tovább.

„− Itt megint Bella! Ne csináld ezt velem! Sajnálom, ami történt! Kérlek, hívj fel!” – mi az, amit sajnál? Remélem nem hiszi, hogy ez az egész az ő hibája? Nem ő hozta haza azt a vámpírt. Persze anya sem tehet róla.

„− Mi a franc van veled Edward? Miért csinálod ezt velünk? Ha valami baj van, együtt megoldjuk, de ne tűnj el csakúgy! Megkapod tőlem a magadét, elhiheted.” – Jake a legjobb barátom. Annyi mindent köszönhetek neki és olyan sok mindenen mentünk keresztül eddig. – „Halálra aggódjuk magunkat. Többször is jártam nálatok, de senki nem nyitott ajtót. A mobilodat sem veszed fel, azon is vagy ezer üzenetet hagytunk. Jó lenne, ha legalább valami életjelet adnál!” – végig többesszámban beszélt. Biztos rengeteg időt tölt Bellával. Ez egyáltalán nem tetszik. Jól tudom, hogy neki is bejön. De ebben a helyzetben talán nem erre kellene gondolnom. Ha Bella tőle akart volna valamit, akkor hozzá közeledik. Azonban engem csókolt meg és egyáltalán nem bánta, pedig eleinte azt hittem. Kár, hogy nem tudtuk megbeszélni. A sötétség teljesen maga alá temetett, nem voltam képes tudomást venni a külvilágról. A torkom újra erősen kaparni kezdett, teljesen ki volt száradva, már-már elviselhetetlenné vált a helyzet. Ismét megcsapta a fülemet a kinti zaj.

„− Fogalmam sincs, mit vegyek fel a ma esti randevúmra. Olyan helyes ez az Erik. Mellette én csak szürke kisegérnek látszom.” – túl élesen hallom a hangokat, hogy kintről beszűrődő zajok legyenek. Akkor micsodák? A hallásom jó, mert a legapróbb légy zümmögését is meghallom. Az üzenetrögzítő addig nem állt le, amíg le nem játszotta az összes üzenetet. Hol Jake, hol Bella beszélt rá idegesen.

„− Semmi kedvem dolgozni menni. Utálom az egészet!” – engem már csak egy dolog érdekelt. Egy illat erősen vonzott magához. Odakint világos volt, az ég sötétlett, mint általában. Az eső egyelőre nem esett. A szám megint megtelt nyállal. Résnyire nyitottam az ajtót. Talán nem lesz gond, ha nappal is kimerészkedem.

A szomszéd kislány éppen odakint játszott. Idáig hallottam a nyakán lüktető erekben keringő vért. Az illata pedig fenséges volt. Óvatosan, nesztelenül közelítettem. Egy lépésnyire tőle mégis megtorpantam. Te jó ég! Mi a fenét csinálok? Hisz ő csak egy gyerek. Én pedig nem vagyok szörnyeteg. Vagy igen? Abban a percben azzá váltam, amint az a vámpír úgy döntött nem öl meg, helyette inkább olyanná tesz, mint ő. A szomjúság egyre jobban kínzott. Mind közelebb kerültem a kislányhoz. Kezem már majdnem megérintette a fejét.

„−Annyira hiányzik az anyukám.” – nem! Rántottam vissza. Megrémültem saját magamtól és azt se tudtam mi van. Mintha a kislány gondolatait hallottam volna. De ez, hogy lehetséges? Szélsebesen futásnak eredtem. Minél előbb elakartam tűnni, mielőtt a vágy annyira elhatalmasodik rajtam, hogy nem leszek képes uralkodni magamon. A sűrű erdőbe vetettem magam. Olyan gyorsan futottam, hogy a fák csak elmosódott pacáknak látszódtak. Felszabadító érzés a száguldás. A fejem is kitisztult, visszanyertem öntudatomat.

Kedvenc rétemen lyukadtam ki. Sokat jártam ide, ha magányra volt szükségem, vagy csak gondolkodni akartam. A nap beragyogta ezt a helyet, ezért is szerettem annyira. Bent a városban olyan ritkán bújt elő. Eszembe ötlött egy lehetőség. Nem akarok szörnyeteg lenni. Most vagy soha. Gondolkodás nélkül, kitárt karokkal léptem ki a biztonságot nyújtó árnyékból. Semmi sem történt. Remek. Ennyit a vámpírlegendákról.

Ahogy tekintetem a kezemre siklott, ámulatba estem. A nap rávetülő sugaraitól csillogott. Kigomboltam az ingemet. Az egész testem gyémántként ragyogott a fénynyaláboktól. A világosság nem öl meg, de még se mehetek ki napsütésben az utcára, mert mindenki tudná, hogy más lettem. Mintha nem lenne elég a fehér bőr és a vörös szemek. Így, hogy mehetnék emberek közé? Nem, mintha képes lennék rá. És akkor itt van még ez is. Reményvesztetten terültem el a fűben. Itt legalább nem láthat senki. A torkom kaparása nem szűnt meg. Most, mit csináljak? Teljesen elveszett a lehetőség, hogy Bellát valaha is újra láthassam. Nem tenném ki őt annak a veszélynek, amit számára jelentenék. Nem vagyok benne biztos, hogy ki fogom bírni. Legszívesebben már most rohannék hozzá. Nincs más. El kell bujkálnom a világ elől. Veszélyt jelentek mindenkire, de nem szeretnék senkinek ártani. Főleg nem a hozzám közel álló személyeknek. Bella, az, amit irántad érzek soha sem fog megváltozni. Senki nem foglalhatja el a szívemben a helyedet. Ezzel örök időkre magányra lettem ítélve, de nem érdekel, mert nekem nem is kellene más. Ha ő eltűnik a világból, ki fogom találni hogyan követhetem majd.

Olyan hirtelen, hogy észre se vettem, az ösztöneim átvették az irányítást. Azon kaptam magam, hogy egy nyuszi nyakába mélyesztem a fogaimat. Az íze nem volt valami kellemes és a szomjamat se csillapította. Többet akartam. Aztán eszembe ötlött. Ha emberek közé akarok menni, ez az egyetlen módja. Talán sikerülhet. Újabb illatokat éreztem meg a közelben. Azok sem voltak valami étvágygerjesztőek, de megteszik. Mindenesetre az emberekéhez egyik sem volt hasonlítható. Az illatok felé vettem az irányt. Hamar rájuk is akadtam. Elintéztem három szarvast, mire úgy éreztem végre tele vagyok. Elégedetten ültem le egy fa alá. Ez egész jól ment. Még mindig kockázatos emberek közé mennem, hisz attól, hogy néhány állatot megkóstoltam, nem tudom uralni az emberek illatától kialakuló szomjamat. Egyelőre az lesz a legjobb, ha itt maradok. Van bőven táplálék és nem jelentek veszélyt az emberekre sem.

Így is tettem. Állatias életmódot folytattam. Vadásztam, amikor megszomjaztam és nem is gondoltam arra, milyen lenne helyettük inkább ember vérrel táplálkozni. Különben iszonyú vágy kapott el, amit sikeresen leküzdöttem. Legalábbis, addig amíg nem vagyok igazi kísértésnek kitéve. Azt hiszem egy hétig bírtam. A ruhám teljesen tönkre ment, tiszta kosz voltam. Tisztára úgy festettem, mint egy hajléktalan.

Bella mind többször lopta vissza magát a fejembe. Vágytam forró érintésére, forró ajkaira, édes csókjára. Egyre nehezebben tudtam ellen állni annak, hogy visszatérjek és újra láthassam. Testem minden egyes nappal jobban sóvárgott utána. Amit emberként éreztem iránta, az vámpírként felerősödött és nagyobb hatással volt rám. Talán ember mivoltához van köze, hisz emberként is vonzódtam hozzá, így nem csoda, ha vámpírként még inkább. Most is ugyanúgy szükségem van rá, mint az embernek a levegőre, bár nekem nem kellett az életben maradáshoz. Mindig emlékeztetnem kellett magamat, hogy, ha embernek akarok továbbra is látszódni, ne felejtsek el lélegezni. Mindez elég jól megy már, de az önkontrollomban nem vagyok ennyire biztos. Időközben arra is rá jöttem, hogy a hangok, amiket első nap hallottam, azok az emberek gondolatai voltak. Mióta itt vagyok egyszer sem fordult elő ilyesmi. Aminek nagyon örültem, mert ez valahogy nem tartozott a kedvenc vámpír tulajdonságaim közé. Szintén emberként igen érzékeny voltam mások érzelmeire, testbeszédeire, könnyen kiismertem mindenkit. Kivéve Bellát. Benne olyan nehéz volt olvasnom. Ez volt az egyik, ami az erdőben tartott. Ekkora stresszre nem voltam felkészülve. Az, hogy lássam miket gondolnak mások, megrémített. Sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne, ha tudnám ki, mit gondol, de most, hogy ez bekövetkezett, annyira már nem is csábító. Nem szeretnék minden kis idegesítő, semmit mondó gondolatot hallani. Csakhogy ez ellen már nem lehetett tenni.

A Bella utáni vágytól kezdtem lassan begolyózni, ugyanakkor veszélybe se akartam sodorni. Döntöttem. Elég sok időt töltöttem már itt. Ideje kipróbálnom magamat az emberek között is. Idegesített a szakadt ruhám. Haza szaladtam, vettem egy gyors forró fürdőt, ami kifejezetten jól esett, majd tiszta ruhát öltöttem magamra. Fantasztikus érzés volt. Ismét embernek érezhettem magam, bár közel sem voltam az. Ez elszomorított. Mit fog szólni, ha Bella így meglát? A szemeimről ne is beszéljünk. Kell valami megoldás. Kontaktlencse. Igen. Az jó lesz. Anyának van itthon néhány.

Épp csak hajnalodott, mint kiderült alvásra sincs szükségem. Ez már jobban tetszett. Több mindenre jut idő, kétszer annyi mindent próbálhatok ki, amiket az alvás miatt nem lehetett. Mondjuk az erdőben nem igen volt lehetőségem bármire is. Nem csoda, hogy majdnem bediliztem, hisz mást nem tudtam csinálni, csak gondolkodni. Az pedig néha káros is tud lenni. Egyfolytában Bella járt a fejemben. Az első és egyben utolsó csókunk. Még mindig érzem az izét a számban. A késztetés, hogy lássam folyton folyvást csak nőtt. Eddig bírtam.

Nagyon korán volt. A nap lassan kezdett felbukkanni, de a felhők azonnal el is takarták. Ma is borús lesz az idő, így nincs akadálya, hogy suliba menjek. Csak azt nem tudom még, mit mondjak a többieknek. A lencse marni kezdte a szememet. A méreg szétmarta. Nagyszerű. Jó párat be kell majd még szereznem.

Gondoltam próbaként sétálok egyet az utcán mielőtt belevetem magam a nagyobb megpróbáltatásba. Meglepődve láttam, hogy minden oszlopról zöld szemem tekint vissza rám. Az egész város tele volt plakátolva a saját arcképemmel. Már egészen elfeledkeztem arról, mennyire aggódtak értem a többiek. Főleg Bella. Ki kell találnom, hol voltam eddig és mit csináltam, de azt hiszem így is elég nagy bajban vagyok. Nem tudom sikerül-e kimagyaráznom mindezt.

Annyira belemerültem a gondolataimba, azon vettem észre magam, ideje iskolába menni. Az autóm ott állt ahol hagytam. Beszálltam és két perc alatt ott is voltam. Ahogy az autóban várakoztam az idegesség egyre jobban úrrá lett rajtam. A parkoló kezdett megtelni és a szivárgó diákok gondolatai özönlöttek a fejembe. Olyan nehéz volt mellettük koncentrálni. A belőlük áradó jó illattól minduntalan összefutott a nyál a számban. Sokkal jobb volt az állatokénál az már biztos, de egész jól ment. És abban a pillanatban megláttam őt. A kocsijából szállt ki, Jake rögtön mellette is termett. Olyan dühös lettem. Legszívesebben ellöktem volna mellőle. Tudom, hogy én szerettem volna, ha őt választja, de más volt gondolni és az egészet élőben látni. Nem gondolkodhatom így, hisz Jake a barátom! Igen ám! Csak bele láttam a fejébe és ez még jobban felbőszített. Igyekeztem visszafogni magam, de hangosan csapódott be a kocsi ajtaja. Túl nagy lendülettel indultam meg feléjük, ezért váratlanul ért, amikor megéreztem Bella fenséges illatát, ami mindenki másénál nagyobb hatással volt rám. Megmoccanni se tudtam. Nagyon nehezen sikerült vissza fognom magam, azonnal rá ne ugorjak. Visszatartottam a levegőt is. De már késő volt. Az illata megtelepedett a fejemben. Szerettem volna elfutni, de észrevették, ahogy közeledem. Ami meglepett, hogy nem tudtam Bella, mire gondolhat. Az ő gondolatait továbbra is rejtély fedte előttem.

− Edward! – szaladva közelített hozzám, mikor odaért a nyakamba ugrott örömében. Én is nagyon örültem volna a viszontlátásnál, ha nincs az a szörnyű érzésem, hogy most fogom a vérét ontani. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy visszafogjam magam. Nem árthatok pont annak az egyetlen embernek, akinek a sok ezer közül leginkább nem akarok. A kezem ökölbe szorult, az ajkaimat összeszorítottam, a torkom iszonyatosan kapart úgy, ahogy első nap óta egyszer sem, sőt, még annál is jobban. Pedig mielőtt elhatározta, hogy idejövök, belakmároztam rendesen. De ez Bella jelenlétében nem használt. A vére rettenetesen csábított. Senkinél sem éreztem azt, amit nála. Zavarba ejtő volt. Nem hiába ő az egyetlen, akit mindennél jobban szeretek. Ezt az is bizonyítja, hogy nem volt elegendő erőm tovább távol lenni tőle és, hogy még mindig él. Nem volt könnyű ebbe bele gondolni. Veszélyesebb vagyok rá nézne, mint ahogy gondoltam. – Merre jártál? Tudod, mennyire aggódtam? Szó nélkül tűntél el. Soha többé ne tedd ezt velem! – még mindig nem eresztett. A szavak a torkomon akadtak. Kicsit távolabb ment, hogy jobban szemügyre vehessen. – Mi van veled? Jól vagy? – a testem megmerevedett. A közelségétől sokkal erősebben érződött az illata. Megfogta a kezemet. – A bőröd jéghideg. – kirántottam az enyémet az övéből. Nekem eddig nem tűnt fel. Bár forró érintésétől megborzongtam.

− Persze. Nincs semmi bajom. – sikerült a tüdőmben lévő maradék levegővel kipréselnem ezt a pár szót.

− Akkor mégis elárulnád, hol a fenében voltál? – förmedt rám Jake. – Arra nem gondoltál, mennyire aggódunk? „Főleg Bella! Nem tudom, mit eszik rajtad, hisz annyi időt se töltött veled, mint velem.” – tudtam, hogy azért ő is aggódott, de a többi gondolata nem tetszett.

− Jake! Kérlek! Inkább örüljünk annak, hogy épségben előkerült. – nézett rá kedvesen, majd felém fordult. Egyáltalán nem tetszett, ahogy egymással viselkedtek. – De ugye tudod, hogy igaza van? Mégis, hogy gondoltad ezt? – szeretett volna közelebb jönni, de én hátráltam. Jobb távolságot tartani. Nem akarom a közelében elveszíteni a fejemet. Szeme megtelt szomorúsággal. A viszont látás öröme eltűnt belőle. – Elárulnád merre jártál? Már apával is kerestettünk.

− Erre semmi szükség nem volt. – mondtam ridegen. – Anya meg én csak elutaztunk egy kis időre. – jobb nem jutott eszembe. És végül is senkinek nem tartozom beszámolóval.

− Legalább szólhattál volna, hogy ne aggódjunk feleslegesen. – szidott tovább Jake. Igaza van, de nem voltam olyan állapotban, ezt viszont nem vallhattam be nekik.

− Nem tartozom senkinek magyarázattal. – fogalmaztam kissé nyersen.

− Edward! Mi csak aggódtunk érted. – éreztem hangjában a keserűséget. Nem tudta hova tenni a modoromat. Nehezemre esett velük így beszélnem, de én voltam a hülye amiért azt hittem ez az egész menni fog és minden olyan lehet, mint régen. De én már soha sem leszek az. Örökre megváltoztam és, ha nem akarom, hogy Bellának bántódása essen miattam, tartanom kell a távolságot. – Megváltoztál. – egy könnycsepp csillant a szemében. Majd belesajdult a szívem, hogy fájdalmat okozok neki, de csak így lehet biztonságban.

− Órára kell mennünk. – indultam az iskola épülete felé. Nem tudom meddig fogom bírni, de ki kell tartanom. Bella szóhoz sem jutott, annyira meglepődött. Szemében egyre inkább megjelent a szomorúság, csalódottság. Nem ezt várta a találkozásunktól. De rá kellett jönnöm, sajnos ennél többet nem nyújthatok számára. Nagy hiba volt visszajönnöm. Most, hogy újra láttam, nem leszek képes elmenni. Addig nem, míg minden gond nélkül a közelében bírok lenni.

Jake védelmezően fonta köré a karját, úgy indultak utánam. Nem sok kellett ahhoz, hogy rá förmedjek. Morgás hagyta el a torkom, ami meglepett, de rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. Legalább fogná vissza a gondolatait. Ő volt a legjobb barátom, de most valahogy nem szimpatizáltam vele. Az utóbbi napokban nagyon összemelegedtek és Jake többet remélt a kapcsolatuktól. Akármennyire is nehezemre esik, talán hagynom kellene. Meg kell adnom Bellának a lehetőséget, mert abban a pillanatban, amikor a szívem megszűnt dobogni, nem én voltam többé a megfelelő társ neki. Elkeseredetten, elgyötörten baktattam az épület felé, miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mögöttem.