4. fejezet - Kegyetlen napok

Sziasztok! Ismét itt a friss. A harmadik fejezet újszerűsége miatt kicsit át kellett írnom. Remélem így még jobban fog tetszeni :) Szívesen fogadok minden kommentet. Izgalom kevesebb van benne, de annál több  érzelem. Remélem sikerült jól átadnom a vívódásokat :) Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

A telefonhívás után nagyon izgatott voltam. Sokkal nyugodtabban mentem aludni, de az izgatottságtól nagyon sokáig nem jött álom a szememre. Abban reménykedtem, még suli előtt le fogja hallgatni. Vajon, mit gondolhat rólam ezek után?

Sokáig nem jött álom a szememre. A történtekre gondoltam. Az üzenetem után, amit hagytam biztos azt fogja hinni elment az eszem. Lehet így is van. Én sem tudom, mi történt velem, miért rohantam el. Hisz én is akartam azt a csókot. De még mennyire. Mindennél jobban vágytam rá csak én nem mertem megtenni az első lépést, Edward viszont igen. És ez jelent valamit. Nagyon jó volt, nem tagadom. Olyan lágyan értek az ajkai az enyémekhez. Felemelő érzés volt. Soha nem éreztem még ilyet. Senkinek nem sikerült megdobogtatnia a szívemet. Egészem mostanáig. Edward nagyon sokat jelent nekem. El se tudnám képzelni, hogy többé nem láthatom, nem csókolhatom. Az maga lenne a pokol. Különös az egész. Alig ismerem, mégis úgy érzem, mintha egész életemben rá vártam volna. Belopta magát a testembe, lelkembe. Egyre jobban vártam, hogy újra láthassam.

Nagy nehezen, hosszú, álomtalan forgolódás után végre elnyomott az álom, ami édes volt, mint a méz, mert egy gyönyörű zöld szempár tekintett vissza rám benne. Jake-t is kedvelem, de ő nem mozgatott meg bennem semmit. Legjobb barátként tekintek rá.

A késői elalvás ellenére korán ébredtem, ami rám nem túl jellemző. Általában mindig késésben vagyok. De a mai nap nagyon fontos számomra és ez kiugrasztott az ágyból. Idegesen kapkodtam össze-vissza. Ma ismét láthatom Edwardot és ez felvidított. Nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen hatással is lehet rám. Viszont ráncokat csalt az arcomra, nem tudtam hogyan reagált a telefonos üzenetemre, egyáltalán akar-e még látni, vagy tökre elszúrtam mindent. A viszontlátás örömét beárnyékolta ez a sötét köd, ami ellepte az agyamat. Remélem hajlandó lesz megbeszélni a dolgokat és megfogja érteni. Egyszerűen csak megijedtem. Olyan gyorsan történt az egész. Időm se volt akkor gondolkodni. Talán a tempó volt gyors, vagy attól ijedtem meg, ahogy ilyen rövid időn belül iránta érzek? Igazság szerint nem tudom, mit érzek. Azaz egy biztos, hogy nagyon izgatott voltam, hogy ma ismét találkozunk. Remélem nem bántódott meg túlságosan, mert nem az volt a szándékom. Azt nem bírnám elviselni. Nem szeretném már az elején elüldözni magam mellől az egyetlen olyan személyt, akivel igazán jól érzem magam. Persze Jake-n kívül, de ő más tészta. Azt akarom örökre velem legyen, ami persze lehetetlen. Olyan idióta vagyok, nem igaz? Hisz semmi garancia nincs rá, hogy ő is így érez. Igaz ő volt az, aki megcsókolt, de a fiúknál ezt soha sem lehet tudni.

Azon törtem a fejemet, mit vegyek fel. Vicces, mert ilyesmin soha sem kellett gondolkodnom. Átlagosan öltözködtem, nem vonva magamra a figyelmet. És soha nem izgatott. Most se kellene máshogy öltözködnöm, mint ahogy szoktam. Az olyan átlátszó lenne. Igen. Marad a szokásos cucc. Edward se a ruházatom miatt kedvelt meg. Legalábbis remélem, hogy még mindig kedvel.

Amikor lementem a lépcsőn, anya már a konyhában sertepertélt. Apa reggelijét készítette.

− Szia, kicsim! De korán keltél ma! – mindkettőjüknek puszit adtam az arcára. – Minden rendben? – aggodalmaskodott anya. Néha túlzásba viszi. Egyetlen gyermekként igyekeznek megóvni mindentől. Kicsi koromban ez igazán izgalmas volt, viszont azóta már felnőttem és olyan idegesítő tud lenni. Nagyon szeretem őket, akkor is úgy érzem sokszor túloznak. Lehet, hogy nem vagyok egy sport ember és képes vagyok a saját lábamban is elesni, de már felnőttem.

− Persze. Mi baj lenne? – kissé elpirultam, ezért jobbnak láttam, ha nem nézek rá. Ami nem jó taktika, mert még jobban felszokta kelteni az érdeklődését. Azonban most eléggé el volt foglalva. Az idő múlásával fokozódott az idegességem, egyre türelmetlenebbé, ingerültebbé váltam, amit próbáltam titkolni. Azt hiszem elég jól ment.

− Csak, mert olyan furán viselkedsz. Csak nincs köze, ahhoz, hogy tegnap este felhívtad Edwardot? – nézett rám cinkosan mosolyogva. Gondolhattam volna, hogy az ilyesmi nem kerüli el a figyelmét. Eléggé éber alvó és, amikor megjöttem amúgy is fenn volt még.

− Ugyan már anya! Hova gondolsz? – pattantam fel a székemről, ahova érkezésemkor ültem.

− Szívem! Hagyd már szegény lányt. Nem olyan régóta jár még ebbe a suliba. Szerintem nagyobb gondja is van, mint a fiúk. – most az egyszer hálás voltam apának, amiért közbe avatkozott. Ez nincs mindig így. Persze tisztában volt azzal, hogy a két legjobb barátom fiú, de ők csak barátok így más szerepet nem is tulajdonított nekik.

− A reggelid! – tette apa elé a rántottával és sonkával telt bőséges tányért anya. Apa gyorsan befalta az egészet. Most ki tudja használni, hogy nem kell elfurikáznia az iskoláig. Legalább korán be tud menni dolgozni.

− Nagyon finom volt minden! – tolta el maga elől elégedetten az üres tányérját. – Most megyek. Ugye boldogulsz egyedül Bella? – mintha nem tudná. Már egy ideje egyedül boldogulok, szóval nem tudom hova akart kilyukadni ezzel a kérdéssel. Talán az autóm állapotára értette? A legjobb állapotban van, az ég világon semmi baja. Jake jól karbantartotta és ha javításra szorul, akkor ő tud segíteni, eddig azonban nem volt ilyesmire példa. De most sokkal nagyobb gondom is volt, mint ezen töprengeni.

Az autóm egy furgon, abból se a legújabb példány, de én az első perctől kezdve imádom. Már csak azért is, mert Jake hozta el nekem, az ő apjától vette az enyém, még nagyobb meglepetést okozva ezzel. Nagyon szeretem őt is, de kezdem úgy érezni, neki többet jelentek, mint ő nekem. Semmi esetre sem szeretném megbántani. Sokat jelent a barátsága és rosszul érezném magam, ha valami közénk állna. Az ő elvesztését sem bírnám elviselni. Nem könnyű ez az egész. A legjobb barátok Edwarddal és nem akarom, hogy nézeteltérés legyen köztük miattam. Nem venné jól ki magát. Mindketten fontosak, az életem részévé váltak.

− Kicsim, te mit kérsz reggelire? – ült le velem szembe anya. Teljesen belemerültem a gondolataimba, fejemet az asztalon támasztottam a kezemmel. – Ma be kell mennem az újsághoz. Csak későn érek haza. – tök szuper. Már rég volt csak az enyém a lakás. Anya idejének nagy részét itthon tölti, csak ritkán jár be dolgozni. Pheonixben is ez volt és itt sincs másképp. Olyankor nagyon király.

− Nem vagyok éhes. – ez igaz is. Túl ideges voltam. A gyomrom föl-le liftezett, az óramutatója pedig csak nem haladt a kívánt időpont felé. Jó lett volna már indulni, de túl sokat sem akartam várakozni a parkolóban.

− Nem kellene már indulnod? – nézett anya az órára. Időközben annyira belemerültem csapongó elmém gondolataiba, hogy észre se vettem, elérkezett az idő az induláshoz. Sietve ugrottam fel, még a szék is felborult a nagy sietségben. Anya fürkészve méregetett, mintha megbolondultam volna. Nem is figyeltem rá.

− Jó munkát! – szóltam még oda mielőtt kiléptem az ajtón.

Sietve szálltam be az autóba, majd tövig nyomtam a gázt. A feszültség nem akart oldódni. Csak az járt a fejemben, hogy mindjárt újra láthatom. A csók óta nem találkoztunk, nem is beszéltünk. Vajon milyen lesz újra látni? Már csak a tudat is örömmel töltött el. Végül is én voltam az, aki elrohant. Jobb lenne nem agyalnom ilyeneken. Úgyis mindjárt kiderül.

Leállítottam az autót a parkolóban. Jake már ott várt rám. Akkor biztos Edward is itt van, hisz mindig együtt jönnek, mivel általában Edward hozza és viszi Jake-t.

Izgatottan szálltam ki. A lábam remegett. Azt hittem menten összerogy alattam.

− Szia, Jake! – öleltem meg legjobb barátomat, amit viszonzott. Nem látszott vidámnak.

− Jó reggelt, Bella! – nagyon durcásnak tűnt. Talán bal lábbal kelt fel?

− Minden rendben? Nem tűnsz túl jó kedvűnek. Edward merre van? – jártattam körbe a tekintetem, hátha kiszúrom a tömegben.

− Ez az! Én is ezt szeretném tudni. Legalább egy telefont megereszthetett volna, hogy ma nem jön értem. De nem tette. – ez azt jelenti, hogy Edward nincs itt? Ennyit arról, hogy ma sikeresen megvitatjuk a történteket. Biztos egyáltalán nem akar látni. Nem. Nem okolhatom magamat. Hisz lehet, hogy csak beteg. Az lesz a legjobb, ha délután meglátogatom. Csak nem lesz a társaságom ellen. Jake is teljesen kikelt magából. Rövid ismeretségünk alatt nem láttam még ilyennek.

− Hívtad? – reméltem Jake azért sokkal többet tud ennél.

− Persze. De csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. – ettől még morcosabb lett.

− Hagytál neki üzenetet? – úgy nézett rám, mint aki valami hülyeséget beszél.

− De hogy! Nem szeretek egy masinához beszélni. Majd később újra hívom és jól megmondom neki a magamét. – jobban szeretem a vidám, mindig mosolygós Jake-t. Az ő jó kedve rám is át szokott ragadni. De most valahogy nekem se volt hangulatom. Aggódtam Edwardért. Remélem jól van. Alig várom, hogy a saját szememmel győződhessek meg róla.

− És akkor mivel jöttél? – néztem rá mosolyogva. Igyekeztem nem kimutatni aggodalmamat.

− A sajátommal, de nem is ez a lényeg. Igazán felhívatott volna. – morgolódott tovább. – Soha nem fordult elő, hogy ilyet csinált.

− Nyugodj meg Jake! Lehet, hogy csak beteg és az ágyat nyomja. – igyekeztem meggyőző lenni.

− Edward soha életében nem volt beteg. – ez nem hangzik túl biztatóan. Viszont ez nem jelenti azt, hogy most se lehetne az attól, hogy még soha sem volt beteg. Mindent el kell egyszer kezdeni. Csak azt nem tudom, hogy fogom ezt a napot átvészelni? Minél előbb szeretném tudni mi van vele. Jake szavai egyre inkább ott motoszkáltak a fejemben. – De menjünk, mert mindjárt elkésünk. – karon fogva húzott maga után.

Túl ideges és aggodalommal teli voltam, ezért egyáltalán nem tudtam figyelni egyik órán sem. Mindegyre csak Edwardon járt az agyam. Tudni szerettem volna, jól van-e, miért nem jött ma suliba. Valóban nem vallt rá az ilyesmi. És még soha sem hagyott cserben minket. Most se így kéne felfogni, mert mi van, ha komoly baja esett. Ettől a gondolattól a hideg is kirázott. Irtóztam minden olyan eszme futtatástól, ami arra engedett következtetni, hogy valami nagyon nincs rendben. Rossz előérzetem volt és ez csak fokozta a lelkemet tipró nyugtalanságot.

Próbáltam kisöpörni a fejemből a rosszindulatú szövődményeket, amik az agyamat akarták behálózni. Arra a kevésre és szépre akartam gondolni, ami kettőnkkel történt. A gyengéd, lágy csókra, ajkai puhaságára, nyelve finom érintésére, bőre bódító illatára. Ezektől önkéntelenül is elmosolyogtam, testem felforrósodott. Most már biztos voltam abban, hogy igenis akarom őt, méghozzá minden percben. Újra érezni akarom a vágyat, amit csak ő képes kiváltani belőlem. A szenvedélyt, amit csak iránta éreztem eddig.

Edwardnak biztos nincs semmi baja. Ebben kellett hinnem, különben nem bírnám elviselni a hiányát.

Jake pont mellettem ült. Elég sok óránk volt együtt. Már a jelenlétével is képes megnyugtatni. Akkor ne is beszéljünk kellemes, ugyanakkor mély, öblös hangjáról, amitől néha most is megborzongok, bár Edward kellemes csengésű hangjához nem hasonlítható. A rossz gondolatokat azonban most még ő sem tudta távol tartani. Csak akkor leszek újra önmagam, ha végre újra láthatom Edwardot.

Jake is észrevette az aurámat belengő változást. Ma más voltam, mint általában, de hát meg is volt rá az okom. Nem tudtam vidámságot tettetni, mikor legbelül csak ürességet éreztem. Alig pár hónapja ismerjük egymást, mégis olyan, mintha örök idők óta jó barátok lennénk, ahogy ők ketten. Nem lehet átverni, minden azonnal feltűnik neki.

− Minden oké? – tette meleg kezét az enyémre. Így suttogott a fülembe. Jól esett bőrének kellemes melegsége az én jéghideg kézfejemen. Fogalmam se volt mennyi idő telhetett el az órából és mennyi van még belőle hátra. Azonban gyengéd érintése mindig melegséggel töltött el és hálás voltam, amiért barátomnak tarthatom. Nélküle talán azonnal kiborultam volna, miután Edward ma nem jelent meg.

− Persze. Csak aggódom. – suttogtam vissza. Rajtunk és a többi barátunkon kívül egyelőre senkinek sem tűnt fel Edward hiánya. Még a tanároknak sem. Végül is egy nap hiányzás az iskolából nem a világvége.

− Edwardért? – alig láthatóan bólintottam. Olyan szomorú voltam, attól féltem miattam van ez az egész. Azért, mert tegnap úgy elrohantam. És mi van, ha nem hallgatta le az üzenetemet? Jaj, már megint ezek a kétségbeejtő gondolatok. De nem tehetek róla. Nem hagynak békén. Legbelül tudtam, hogy nagyon is lehetséges mindez. De olyan fiú lenne, aki az ilyenektől megfutamodik? Ezt nem akartam elhinni. – Én is. Suli után el is megyek és megnézem mi a helyzet.

− Én is ezt terveztem. Mehetnénk együtt. – vetettem fel, mert mi van, ha mégis csak miattam van ez az egész. Gyáva nyúl voltam egyedül megtenni ezt a jelentőségteljes lépést. De az a tudat, hogy Jake ott lesz mellettem, erőt adott. Talán a jelenlétében nem borulok ki túlságosan, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt én szeretném, bár biztos támaszt nyújtana, hisz most is azt teszi pedig fogalma sincs a történtekről.

− Naná! – mosolygott rám kedvesen. Olyan édes mikor kivillannak hófehér fogai. – Talán akkor nem ordítom le a fejéről a haját. – szája elé kapta a kezét, nehogy hangos nevetésben törjön ki. Én se tudtam megállni mosolygás nélkül. Egy hullámhosszon jár az agyunk. Az előbb épp én gondoltam valami hasonlóra. Megérjük a pénzünket. Soha életemben nem gondoltam, hogy valaha is, ilyen rövid időn belül bárkihez is közel fogok kerülni. Főleg rögtön két személyhez is. Mindig visszahúzódó voltam, a bizalmamat nem adtam egykönnyen. Valami megváltozott bennem. Mintha mindig is ide tartoztam volna és most végre hazatérhettem. Első perctől kezdve közéjük tartozom és ez jó dolog. Egy apró ballépés miatt nem szeretném mindezt elveszíteni.

Az idő iszonyú lassan telt, a nap nem akart a vége felé haladni. Az idő odakint egyre borúsabbá vált, ahogy a hangulatom is. Olyan volt mintha azt tükrözné az időjárás is, pedig itt általában a napsütés jelenti a változást, ami elég ritka.

Még mindig csak az ebédlő felé tartottunk, amikor az agyam kezdett elborulni és a szomorúság mérhetetlenül nagy köde borult rá, ami elhomályosított mindent. Legszívesebben ordítani akartam és azonnal rohanni Edwardhoz. Egyre nehezebben tudtam uralkodni a rám törő érzelmeimen. A dühtől egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Addig fel se tűnt míg Jake az ujjával fel nem itatta. Biztos nem érti mi ez az egész és mitől vagyok ennyire kiborulva. Tudom, hogy ő is aggódik, hisz Edwardnak nem szokása szó nélkül lelépni és egész nap nem jelentkezett, de ő jól bírja.

− Mi van veled? – kérdezte aggodalmas tekintettel velem szemben állva, kezét a vállamra téve. Már sorban álltunk az ebédünkért.

− Rettenetesen aggódom Edwardért. – nyögtem halkan. Valamiért nem voltam képes a szemébe nézni. Nem akartam azt a fájdalmat a szemében látni, amit a szavaim okozhattak neki. De hisz úgyis tudja mennyire aggódom! Igen, de most elvesztettem az önkontrollomat bepillantást engedve érzelmeim legmélyébe. – Nem bírok tovább tétlenül várakozni. Tudni akarom, hogy jól van-e. – dadogtam. Láttam, hogy Jake izmai megfeszültek. Ettől féltem. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Olyan szerencsétlen vagyok. Kezdtem az önmarcangolásba. Talán mindent csak félreértek és csak ő is jobban elkezdett aggódni, mert látta én mennyire ki vagyok borulva. Magához húzott és szorosan átölelt. Önkéntelenül simultam meleg és védelmező karjaiba. Most nagy szükségem volt rá.

− Biztos nincs semmi baja. – ezek után még ő vigasztalt engem. Igazi jó barát, ezt nem egyszer be is bizonyította. Gyerekkoruk óta ismerik egymást Edwarddal. Együtt nőttek fel. Talán ez az oka annak is, hogy ő még ilyen jól tartja magát. Inkább csak azért volt dühös, mert Edward nem értesítette, ő meg várt rá. Akkor biztos tényleg minden rendben lesz. A szokásos asztalunk felől fürkésző tekintetek pásztáztak minket. – Nemsokára megyünk és meglátogatjuk. Meglátod, jól van.

− Tudom. Csak elragadtak az érzelmeim. Sajnálom. – még mindig nem mertem rá nézni. Dühös voltam magamra, amiért a jelenlétében így viselkedtem.

− Semmi baj! – simogatta meg a hajamat, majd puszit adott a homlokomra. Gyorsan megnyugodtam védelmező karjai közt, melyek biztonságot adva fonódtak körém. – Menjünk! Ott vannak a többiek.

− Sziasztok! – léptünk az asztalunkhoz és mind egyszerre köszöntünk egymásnak, amin mindenki jót nevetett. Még én is, aki az előbb teljesen megtörten csimpaszkodott legjobb barátjába. Angela mellé ültem le. Jake velem szemben foglalt helyet, mellette Mike és Jess, Angela meg mellettem pedig Erik, Tyler és Lauren.

− Tudtok valamit Edward távollétéről? – fordult hozzám Angela érdeklődve. Pont hozzám, aki csak a gondolatra is kétségbeesik és most itt mindenki előtt még inkább nem akartam kiborulni. Nagyon nehezen fogtam vissza magam. Szomorúan ráztam meg a fejem.

− Nincs. – válaszolta helyettem Jake. – De suli után meglátogatjuk és kiderítjük. – miközben beszélt, végig őt figyeltem. Már eddig is észrevettem milyen izmos és jó képű srác. A pólója csakúgy feszült izmos felsőtestéhez, barna hajtincsei az égnek meredeztek, barna bőre, mintha olajjal lett volna bekenve. Tekintetem végig siklott rajta míg nem szembe találtam magam két, gyönyörűen szép barna szemmel. Szája széles mosolyra húzódott, mikor észrevette, hogy figyelem. Persze azonnal elpirultam és lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem arcom színének a változását. Jake nem tett megjegyzést, semmi utalást, semmi célozgatást, amiért nagyon hálás voltam. De tudom, hogy elégedettséggel töltötte el, hogy végre sikerült magára vonnia az érdeklődésemet. Persze nem úgy, ahogy ő szerintem szerette volna. Mégis remélem nem vont le belőle téves következtetéseket, mert engem Edwardhoz fűznek gyengéd szálak és akármit is tesz, vagy teszek én, ezen már senki és semmi nem tud változtatni. Nem is értem, miért borultam ki az első csókunktól. Mindennél jobban vágytam a csókjaira, a lehetőségre, hogy rendbe hozhassak mindent. Hisz én voltam az, aki elszúrta, de akkor még nem tudtam, amit most tudok. Kötődőm hozzá testemmel, lelkemmel, sőt még a szívemmel is. Ezt neki is meg kell tudnia. Őszintének kell lennem, talán sikerül helyre hozni mindent.

A többiek vidáman, fesztelenül fecsegtek egymással, látszólag már el is felejtették Edward iránti aggodalmukat. Én viszont nem tudtam kiverni a fejemből. Egyre csak ő motoszkált a fejemben. A rossz előérzetem nem csillapodott. De sajnos ebéd után még mindig lesz két órám. Az utolsó előtti Jake-kel, az utolsó sajnos már nem. Nem lesz ott velem, hogy lenyugtasson, ha ismét a kiborulás veszélye fenyegetne. Aggasztott a dolog, de amúgy sem lehet mindig velem. Különben is hamarosan vége ennek a rémálomnak. Tuti csak én reagálom túl a dolgokat, ahogy mindig. Ez egy rossz tulajdonságom.

Az ebédlő elkezdett kiürülni.

− Ha megtudtok valamit, szóljatok! – kiabált oda Angela, mielőtt elváltunk. Vele ma már nem lesz több órám. Intettem neki, hogy rendben.

Jake-kel azt beszéltük meg, hogy az utolsó óra után a parkolóban, az ő autójánál találkozunk. Sokkal gyorsabb, mint az enyém, meg amúgy sem lennék képes ilyen lelki állapotban vezetni.

Az utolsó órán türelmetlenül ültem a padomban. Percenként a falon lógó órát lestem, aminek a mutatója csigalassúsággal ketyegett. Legszívesebben a pad szélét rágcsáltam volna idegességemben. Jake nem volt velem. Ettől csak még feszültebb lettem. Tudom, ennek nem sok értelme van. De szükségem van rá. Csak ő tudja tartani bennem a lelket. Nélküle teljesen elveszek, úrrá lesz rajtam a pánik. Alig bírtam nyugton ülni. Közel álltam ahhoz, hogy felpattanjak és kirohanjak a teremből.

Végül megszólalt a várva várt csengő.

Több se kellett nekem. Azonnal felugrottam semmivel sem törődve és már rohantam is a parkoló felé. Jake gyorsabb volt nálam, nem tudom, hogy csinálta, de már az autójánál várt.

− Szia! Készen állsz? – mosolygott rám azzal a lenyűgöző baba mosolyával, amivel mindig le tud venni a lábamról. – Mehetünk? – kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót.

− Ezt kérdezned sem kell. – szálltam be azonnal azzal a lendülettel, amivel érkeztem, nem volt szükség megállásra, hisz nyitott volt az út előttem. Jake rögtön rám is csukta, majd ő is beszállt a vezetőülésbe. A motor felbőgött és az autó repesztve megindult. Száguldva hagytuk el az iskola területét. Jake jól ismerte az Edwardékhoz vezető utat, ahogy én is, de sokkal gyorsabban vette az akadályokat, mint az én furgonom, ezért neki nem tartott olyan sokáig odaérnie. Görcsösen kapaszkodtam az ülésbe.

Pár perc múlva le is parkoltunk a házuk előtt. Edward autója a felhajtón állt. Amint megpillantottam a gyomrom görcsösen rángatózni kezdett. Jake most is udvariasan ki tárta nekem az ajtót, majd ki is segített, mint egy igazi úriember. Kéz a kézben indultunk a veranda felé. Nem volt túl jó ötlet, mert mi van ha Edward mindezt meglátja és téves következtetést von le belőle, de engem megnyugtatott a belőle áradó melegség.

Jake türelmetlenül tenyerelt rá a csengőre folyamatosan nyomva tartva azt. Ennek ellenére semmi válasz nem jött. Aztán hangosan dörömbölni kezdett.

− Edward! Jake vagyok! Nyisd ki! Itt van Bella is. – próbálta túl üvölteni a dörömbölés okozta hangzavart. – Tudjuk, hogy itthon vagy. Az autód a felhajtón áll. – végig verte az ajtót, miközben beszélt. Idegesen toporogtam mellette. Miért nem nyitja ki? Talán ennyire haragszik? Vagy annyira rosszul van? De az is lehet, hogy nincs is itthon. Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, mi tévő legyek.

− Fejezd be Jake! Ha itthon lenne már rég kinyitotta volna. – szerettem volna ezt hinni. Hisz Edward nem olyan, aki bezárkózik, elrejtőzik a barátai elől. Elém állna és a szemembe mondaná. Persze ebben nem voltam olyan biztos. Valami nagy baj történhetett, érzem. Még sem hatolhatunk be ok nélkül ellenőrizni.

Talán, ha meghallja a hangom. De nem. Ha rám haragszik akkor végképp nem fog beengedni minket.

− Nagyon sajnálom Edward! Kérlek, ne haragudj rám! – tettem a kezem az ajtóra, mint, aki azt várja, hogy a túloldalon is tegyék ezt. Mint annyiszor a mai napon ismét eleredtek a könnyeim. – Egyedül kellett volna jönnöd. – néztem Jake-re keserűen, majd leültem a veranda lépcsőjére. – Ez az egész az én hibám és Edward most haragszik rám.

− Ugyan Bella! Miről beszélsz? – ült le mellém. – Miért lenne a te hibád? – aggodalmas arckifejezése megrémített. Nem voltam biztos benne, jó ötlet-e elmondani neki. – Nekem bármit elmondhatsz. – ezt nem kétlem, de félek, ezzel csak fájdalmat okoznék neki és a végén ő is megutálna. Egy szörnyeteg vagyok, aki másra nem képes csak fájdalmat okozni. Ostromoltam magamat. – Bella! Megrémítesz. – szólt rám kicsit magasabb hangon. Bele néztem csillogó barna szemeibe, amik biztatóan tekintettek rám. Nem bírnám elviselni, ha ezekből a szemekből miattam örökre kihunyna a fény. De Edward a legjobb barátja és tudnia kell mi lehet az oka ennek az egésznek.

− Tudod Jake, tegnap este Edward és én találkoztunk. – a szeme elkerekedett és összeszűkült. – Elmentem kocsikázni, hogy kicsit kikapcsolódjak, de út közben megálltam egy üdítőre az étteremnél és Edward anyukája megkért, hogy hozzak neki vacsorát. – valamit megsejthetett, mert feszengve ült mellettem, keze ökölbe szorult, de egy szót sem szólt. Csendben várta, hogy folytassam. – Beszélgettünk és egy kicsit és közelebb kerültünk egymáshoz. De én olyan hülye voltam, mert amikor megcsókolt…

− Ti csókolóztatok? – szakított félbe fogai közt szűrve a szavakat.

− Igen. – hajtottam le a fejemet. – De megijedtem és elrohantam ahelyett, hogy ott és akkor megbeszéltük volna. – felugrottam ülő helyzetemből és a lépcsőt övező korlátra könyököltem. Jake nem mozdult. Nem néztem rá, de tudtam a nyugalmát próbálja visszanyerni. – Erre Edward csakúgy eltűnik. Mégis kinek a hibája, ha nem az enyém? – fordultam feléje. Szeme sötét volt, semmit sem tudtam kiolvasni belőle. El is kaptam róla tekintetem. – Pedig sokat jelentett nekem, nagyon sokat. Ha ezt már akkor is tudom, akkor mindez nem történik meg. Jake! Annyira idióta vagyok. – csakúgy áradtak belőlem a szavak. Valakinek ki kellett öntenem a szívemet. – Iszonyatosan bánt, ami történt. – üres tekintettel lestem a messzeséget. Nem a legjobb személlyel osztottam meg ezeket a dolgokat, de senki mással nem beszélhettem meg, hisz ő a legjobb barátom.

Jake átölelt hátulról, amitől kicsit összerezzentem, mert váratlanul ért, de közben jól is esett.

− Bella! Hidd el, nem a te hibád! – még most is ő vigasztal, amikor tudom, hogy nagyon rosszul eshetett neki, amit hallott. De igazi barát és ezt már annyiszor be is bizonyította rövid ismeretségünk alatt. És ő az egyetlen, akinek ki önthettem a lelkemet. Most aztán még inkább lelketlen szörnynek éreztem magam. – Edward nem az a fajta, aki egy csók miatt elbujdosna a világ elől.

− Talán igazad van. – jó érzés volt, hogy egy ilyen valaki van mellettem, mint ő, de ettől csak még rosszabbul voltam.

− Nem talán, hanem biztos. Nagyon jól ismerem. Megfogjuk találni. – puszilta meg a fejemet. Jól elrejtette az érzelmeit, mert semmi változást nem tapasztaltam rajta. Ugyanaz a melegszívű Jake volt, mint mindig. Először dühösnek tűnt, de ennek már nyoma sem volt.

− Remélem. – fordultam meg és szorosan átöleltem. – Köszönöm! – annyira nem fer ez a részemről, de mit tegyek? Jake nélkül nem bírnám elviselni ezt az egészet. Viszont vele szemben nagy szemétség ez az egész. Most mit csináljak?

− Gyere, menjünk! Holnap újra visszajövünk. – húzott a kocsi felé. Én pedig engedelmeskedtem, úgy se tudtunk most mit tenni.

Másnap valóban visszamentünk. Megint nem történt semmi. Egyre inkább azt éreztem, valami nagyon nincs rendben. Jake is kezdett egyre ingerültebb, idegesebb lenni, de végig tartotta magát miattam.

A szeme alatt sötét karikák jelentek meg a kialvatlanságtól. Ahogy nekem is.

Jake mindig mellettem volt, vigyázott rám és ez idő alatt még inkább közel kerültünk egymáshoz. De az Edward iránti érzéseim egy cseppet sem változtak. Számomra ő az igazi és ezt most már biztosan tudom.

Jake soha nem hozta fel az Edward és köztem történt csókot. Talán így is a legjobb. A történteken úgy se lehet változtatni.

Egy hét telt el így. A hétvége volt a legborzalmasabb. Máson se járt az eszem. Persze Jake ekkor is velem volt és egy percre se adtuk fel a reményt. Tűvé tettük érte az egész várost. Mindenhol kerestük, mindenkit felhívtunk, de senki sem látta, vagy hallott róla. Edward egyszerűen eltűnt, nyomtalanul. Azt hittem beleszakad a szívem.